Róza néni a falu végén lakott. Egyedül élt. Férjét a temetőben látogatta, a gyermekek ritkán jártak haza. Egykedvűen, szomorkásan teltek a napok s az órák.
Egyre lassabban, egyre szomorúbban. A falon a régi faragott óra monoton ritmusban ütötte a másodperceket.
– El-telt-még-egy, el-telt-még egy – mondogatta egyhangúan a mutató.
Az öregasszony az ablak mellett ült, hallgatta az óra ütemes zenéjét, s nézett kifelé a homályosra kopott ablakon.
A gondozót várta, aki minden nap eljött. Bevásárolt, gyógyszert rendelt, segített az ebédet elkészíteni. Ő volt az egyetlen kapocs a külvilággal.
Irma, ma is jönni fog. Bepakolnak a mosógépbe, takarítani fognak, és főzni. Róza néni szilvás gombócot kívánt. Elővette a receptes füzetét, előkészítette a hozzávalókat, a krumpli is megfőtt, amire Irma megérkezett.
– Na lássuk azt a receptet, mit kell még beletenni – kérdezte Irma miközben a füzetet lapozgatta – liszt, só tojás, morzsa – sorolta a hozzávalókat.
– Ni csak, milyen jó receptek vannak ebben a füzetben – mondta – Például ez a mákos kalács, milyen finom lehet.
– Igen – válaszolt Róza néni – mákos kalácsot szoktam sütni mindig Szentestére. Sok mákkal, finom porcukorral, gyenge, lágy tésztával. Mindig eljöttek a gyerekek, s az unokák, nagyon szerették a mákos kalácsot. Elfogyott gyorsan, még vacsora előtt – gondolt vissza Róza néni a régi karácsonyokra.
Az idei ünnep szomorkás lesz, nem jöhetnek a gyermekek, unokák. Róza néni egyedül, magányosan ünnepel majd.
Irma közben összeállította a szilvás gombóc tésztáját, s gyúrás közben Róza néni szavain gondolkodott. Nem jó egy családnak, ha szétszakítva él. Nem jó, ha egy anya szentestén sem ölelheti meg a gyermekét. Nem jó, nem jól van ez így semmiképpen.
Elkészült a gombóc, megebédeltek, Irma kiteregetett, felsepert, elmosogatott, és hazafelé készülődött.
Bement a szobába, Róza nénihez. Az ablak elé húzott fotelban, pléddel betakarózva ült és egy fényképalbumot nézegetett.
– Itt vannak a gyerekeim. A férjem, Isten nyugtassa. Az unokák. A tavalyi karácsonyi képek. Mind együtt voltunk – becsukta a hatalmas albumot, s a zsebkendője csücskével megtörölte a szemét.
–Biztosan jönnek, amikor tudnak, ne szomorkodjon Róza néni – simogatta meg a madárcsontú öregasszony hátát a gondozó – Most mennem kell, de holnap reggel újra jövök –
– Jól van kedves – köszönt el Róza néni Irmától, és kinézett az ablakon. Odakinn esni kezdett a jó. Fehérbe borította a fák ágait, gyermekek csúszkáltak a jeges járdákon, az öregek óvatosan lépkedtek a hóban. Róza néninek eszébe jutottak a régmúlt telek. Amikor szánkón húzta a gyermekeket, amikor hóembert építettek, amikor megfagyott a mosott ruha a kötélen. Nehéz idők voltak, de boldog karácsonyok. Mindig jutott apró ajándék, egy könyv, egy szép ruha, falovacska, társasjáték.
Boldogok voltak a gyermekek, akármilyen keveset kaptak. Volt fenyő, rajta színes szaloncukor, fénylő piros díszek, gomba üvegből, csillagszóró. A rádióból a Mennyből az angyalt hallgatták.
Irma becsukta a kertkaput és óvatosan a lefagyott járdán, elindult hazafelé. Rágondolt a mákos kalácsra, Róza néni rejtett könnycseppjeire, a gyermekre a megsárgult fotókon.
– Szomorú, hogy nem tudnak eljönni a gyerekei, hiszen már régen voltak itt, és ki tudja meddig jöhetnek – gondolkodott útközben – talán megpróbálhatnám….
Teltek-múltak a szomorkás, lassú napok, Irma nap mint nap jött, főzött, segített, Róza néni az elmúlt telekre emlékezett. Néha segített Irmának kicsit, de gyorsan fáradt, és jobb volt a meleg plédbe takarózva pergetni a perceket s az órákat.
Esténként a telefont várta. Fel szokták hívni a gyermekek, vagy a leány, vagy a fiú, néha a nagyobb unokák. Akkor boldog volt, a szeme is a régi fényében csillogott. Mintha felébredt volna elfeledett álmából. Csendben hallgatta a gyermekek történeteit, elmesélte, mit csinált azon a napon, mit főzött Irma, mit mondott a doktor.
Aztán amikor elbúcsúztak, a plédet és a fotelt a dunnás ágyra cserélte, elmondott egy esti imádságot és a beszélgetésre visszagondolva álomba szenderült.
Reggel már felkelt, felöltözött, meg is reggelizett, amikor Irma benyitott a kicsiny konyhába.
– Jó reggelt Róza néni, jó hideget hoztam – köszönt vidáman a pirospozsgás arcú gondozónő – Esik a hó megint, kiszaladok és elseprem – azzal letette a táskáit, és ment vissza az udvarra, havat seperni.
Amikor elvégzett, letopogta a csizmáiról a havat, lerázta a kabátjáról is, és bement a konyhába.
– Látja Róza néni, nekem nem kell menni fittneszterembe, vagy hogy hívják. Van itt falusi testmozgás – nevetett Irma.
– Én is milyen sok havat szórtam, főleg amíg kicsik voltak a gyermekek. Nem tudtak segíteni, az apjuk meg folyvást dolgozott – emlékezett a régi időkre Róza néni.
– Róza néni, tudja, mi jutott eszembe? Annyira megenném azt a mákos kalácsot, aminek a receptjét olvastam a múltkor. Megtanítaná, hogy hogyan kell készíteni? – kérdezte Irma.
– Persze lányom, már úgyis megkívántam én is – válaszolt mosolyogva Róza néni.
– Nagyszerű, akkor megnézem a receptet, és bevásárolok hozzá – vágta rá Irma, és már kereste is a könyvben a hozzávalókat.
Amikor a boltból visszaért, azonnal neki is láttak a kalács elkészítésének. Róza néni darálta a mákot, Irma gyúrta, sodorta a tésztát, és nemsokára ott gőzölgött az asztalon az illatos, édes mákos sütemény.
– Olyan szép lett, amilyen régen szokott lenni – simogatta meg szemeivel a kalácsot Róza néni – várni kell, hogy kihűljön, nem szabad forrón megvágni.
– Pedig én már úgy megkóstolnám – sóvárgott Irma – de amire elmosogatok és kitakarítok, addigra biztosan lehet majd szelni.
– Jól van, én meg pihenek addig egyet – mondta Róza néni és bement a szobájába. Betakarózott a plédbe, kezébe fogta az albumot és lapozgatni kezdte. Fáradt is volt, meleg is volt a szobában, így aztán gyorsan elbóbiskolt. Arra ébredt, mintha hangokat hallana. A gyermekeit a konyhában.
– Csak képzelődöm – mondta és újra aludni próbált, de megint beszédet hallott.
– Megnézem, ébren van-e? – most Irma hangja szűrődött be a szobába. Kinyílt az ajtó, Irma óvatosan belépett a szobába, és látta, hogy Róza néni nem alszik.
– Róza néni, a mákos kalács illata vendégeket hozott. Jöjjön hamar, vágjuk fel, kínáljuk meg őket – hívta kedvesen a nénit. Róza néni kitakarózott, felállt a fotelból és elindult az ajtó felé. Akkor már a kinti vendégek nem bírták, s beléptek a nyitott ajtón, és ahányan voltak, annyian ölelték magukhoz a fáradt, kicsiny öregasszonyt.
– A gyerekek. Hát eljöttetek mégis? Mindannyian eljöttetek? Hát miért nem szóltatok, miért nem tudattátok? Szegény öreg anyátok nagyon meglepődött –motyogta sírva.
Akkor már nem láttak, szemeiket elöntötte a viszontlátás könnye, szavuk sem volt, csak ölelték, simogatták a hajlott hátú asszonyt. Úgy ölelték, s csókolták, mintha soha többé nem akarnák elengedni…