Sziasztok!

Skolik Ágnes vagyok, 56 éves, három gyermek édesanyja, és egy 2 éves kislány nagymamája. Gyermekkoromat Zalakomárban töltöttem, majd Nagykanizsára költöztem, utána pedig Liszóba. Jelenleg Liszó és Németország között ingázom, ahonnan 2019 tavaszán fogunk hazaköltözni.

Írni viszonylag későn, 40 éves korom körül kezdtem el. Bár az iskolában mindig jó voltam fogalmazásból, sokáig eszembe sem jutott, hogy megpróbálkozzam az írással. Gyermekeimnek sok-sok mesét olvastam az évek során. Nem csak este, hanem  a nap bármely szakában, amikor kérték. Gyermekkoromban én is sok mesét hallottam, és sokat olvastam, így természetes volt, hogy nem telhet el nap mesézés nélkül.

Eleinte meséket írtam, aztán később novellákat, esszéket is, de a fő irány a  meseírás maradt. Meséim, verseim általában a természetről szólnak, állatokról, növényekről, a minket körülvevő környezetről, de írtam már népmesei elemekkel szőtt mesét is. Sok mese alapját a gyermekkori emlékekből merítettem, de vannak írásaim a kis unokámról, és a nagymamaságról is.

A mese tanít, nyugtat, szórakoztat. Ez a mondat jellemzi legjobban az írásaimat.

A mese tanít: a környezetünkről, állatokról, növényekről, az időjárás változásairól írok. Olyan dolgokról, amik körülöttünk vannak, de talán észre sem vesszük. Olyan dolgokról, amivel nemhogy a városi, de a falusi gyerekek sem mindig találkoznak közvetlenül. A veteményes növényeiről, a tojásból kibújó kiscsibéről, a kiscicáról, aki megtudja, mi az, hogy napsütés, vagy hóesés. Sok mesém tanít az alapvető emberi értékekre, a segítőkészségre, barátságra, becsületességre.

A mese nyugtat: nem eszi meg a macska az egeret, nem mérgezik meg a királylányt, nem vágják le a sárkány fejét. Tudatosan figyelek arra, hogy a mesékben ne legyen erőszak, olyan dolog, ami a kisgyermeket felzaklatja, amitől esetleg félelmei lehetnek. Hiszen az esti mese célja a megnyugvás, a pihenés előkészítése, ezért fontosnak tartom, hogy a mese hallgatása után kellemes élményként gondolja át a hallottakat.

A mese szórakoztat: az írások hangvétele mindig pozitív, könnyed, sokszor humoros, a való életről, vagy rég letűnt korokról szólnak. Mai modern hangvételű, vagy  népmesei elemekkel szőtt történetek. Szeretném a gyerekeket a környezetünk életével megismertetni, és szeretném, ha hallanának a régebbi korokban élt gyerekek életéről is. Ezekben a mesékben régi tárgyak, eszközök nevét is megörökítem, és olyan szavakat használok, amiket a mai gyerekek már nem ismernek.

Négy könyvem jelent meg eddig, magánkiadásban.

Az Első verseskönyvem című képeskönyv, a legkisebbeknek szól. Csupa színes oldalon, rövidke verseket tartalmaz. A könyvben két versike az unokámról, Violáról szól. Egy blokkban az állatokról szóló versek vannak, egy-egy versszakban bemutatva őket. Néhány oldalon olyan kérdéseket olvashatunk, amiket a gyerekek nap, mint nap, és naponta többször feltesznek: miért, hogyan, merre kezdettel. J

A Csibemese című meséskönyv az óvodás korosztályt célozza meg. Verseket, meséket olvashatunk benne, melyekhez színes illusztrációk tartoznak. A versek a hónapokról, évszakokról, a Mikulásról szólnak, a mesékből nyomon követhetjük egy kiscsibe életét, a búzaszemét, amelyből kenyér lesz, olvashatunk három igazi jó barátról, egy csodatévő mackóról, és egy szegény leányról, aki világgá ment.

A csodatermő fa című könyv már kicsit nagyobb gyerekeknek íródott. Ebben a kötetben vannak az elsőként írt meséim, és verseim. Az írások nagy része a gyermekkori emlékeimből táplálkozik, de megismerhetünk egy csodatermő fát, egy kedves baglyot, és megtudhatjuk melyik növény a legértékesebb a veteményesben.

Az Olasz vacsora egy novelláskötet. Gyermekkorom mindennapjairól szól az első két írás, és olvashatunk néhány vidám epizódot a jelenlegi, németországi életemről is.

A könyvben helyet kaptak az irodalmi pályázatokra benyújtott novelláim, és néhány vidám, vagy éppen elgondolkodtató történet.

Terveim között szerepel A csodatermő fa című kötet újabb, bővített változatának az elkészítése, és egy új mesekönyv kiadása. A kéziratos fiókom rejt még egy naplót is, amely egy kiskutya életét mutatja be. A mese igaz történet, az első kiskutyánkról szól.

Nézz szét az oldalamon, olvass bele a meséimbe, nézd meg a könyveimet, melyeket
megvásárolhatsz a skolikagnes@gmail.com címen.

Kategória: Egyéb | Hozzászólás most!

Repülő kislibák

Repülő kislibák
Liba mama a baromfiudvar mellett, egy kis házikóban lakott. Itt volt a fészke, a fészekben pedig négy pici tollgombolyag pihegett. A kislibák ma reggel bújtak ki a tojásból, fáradtak, gyengék voltak még.
Liba mama óvatosan helyezkedett a fészekben, nehogy rátaposson valamelyik kislibára.
Később, amikor már melegen sütött a nap, így szólt  kicsinyeihez:
– Gyertek libuskáim, megmutatom nektek a világot! – Azzal kilépett az ólból, és megvárta, amíg a kislibák is kibukdácsolnak a fészekből, majd libasorban lépegetve, elindultak a baromfiudvar felé.
A baromfiudvar lakói kíváncsian méregették a kis tollas jószágokat, akik szaporán igyekeztek a mamájuk után. Kicsit féltek a hatalmasra nőtt libáktól, és a kakasoktól, tyúkoktól is. Egy rövid séta után visszamentek a kis házikóba, ettek-ittak, majd visszabújtak a fészekbe. Liba mama is felült a fészekbe, és így gágogott:
– Aludjatok gyorsan, mert holnap fárasztó napunk lesz. Elmegyünk a tóhoz! –
Másnap reggel a kislibák izgatottan várták, hogy induljanak a kirándulásra. Reggeli után el is indultak, és nem is kellett sokat gyalogolni, mert a tavacska a baromfiudvar mögött volt.
A tó partjára érve Liba mama így szólt a kislibákhoz:
– A libák nem csak sétálgatni tudnak, hanem úszni is. Megmutatom, hogyan kell, csináljátok utánam! Ezzel besétált a vízbe, lépett egyet-kettőt, majd ahol már mélyebb volt a víz, kalimpálni kezdett a lábaival, és lassan beljebb úszott a tóba. Aztán megállt, visszafordult, és hívogatni kezdte a kicsinyeit:
– Gyertek, gyertek libuskák,
kövessétek a mamát! –
Három kisliba egymás után besétált a tóba, és úszni kezdtek a mamájuk felé. A negyedik libuskának viszont nem akaródzott utánuk menni. Belelépett a vízbe, de rögtön vissza is húzta a lábát.
– Ez a valami hideg. Nem szeretem – gondolta magában.
– Márton ne félj, gyere te is, lépj bele a vízbe, ahogy a testvéreid! – szólt Liba mama.
Márton újra belenyújtotta lábacskáját a vízbe.
– Még mindig hideg. Nem szeretem – gondolta szomorúan, és nézte, ahogy a testvére vidáman lubickoltak a vízben. Harmadjára is próbálkozott. Előbb a jobb, aztán a bal lábával lépett a vízbe.
– Gyere Márton, ne félj! – hívogatták ekkor már a testvérei is. Egyet lépett befelé, aztán még egyet, és még egyet.
– Jaj, Itt már mély a víz, és nem ér le a lába!
– Ki akarok menni! Vissza akarok menni a partra! – kiabálta, és közben kapálózott a lábával. Minél inkább kapálózott, annál inkább nem ért le a lába, és egyszer csak azt vette észre, hogy úszik! Úgy, mint a testvérei, és úgy mint a mamája! Ettől nagyon boldog lett, még jobban kapálózott, és hamarosan oda is úszott a testvéreihez, és a mamájához. Liba mama nagyon megdicsérte Mártont, és persze a testvéreit is, mert nagyon ügyesek voltak.
– Lassan ideje befejezni az úszkálást, és hazatotyogni – mondta, és úszni kezdett a part felé.
A kislibák, ahogy a földön, a vízben is libasorban követték.
A libacsalád ezentúl minden nap lement a tópartra, és úszkáltak, legeltek, játszadoztak a réten.
Egy napon, amikor a tópartra értek, különös madarakat láttak meg a vízben.  Olyanok voltak, mint ők, de nem hófehérek, hanem szép szürke tolluk volt, és sokkal nagyobbak voltak, mint a Liba mama.
– Mami, ők milyen madarak? – kérdezte Márton kíváncsian.
– Ők vadludak – válaszolta a mamájuk – nem a baromfiudvarban laknak, mint mi, hanem a tó melletti nádasban, de ha nagyon hideg a tél, akkor elrepülnek Afrikába. Márton nem tudta, mit jelent, hogy tél, hideg, repülés  és  Afrika, de nem kérdezősködött tovább. Legelészett és kergette a rovarokat a réten. Egyszer csak nagy zajt hallott, és a tó felé nézett. A vadludak hangos gágogással felemelkedtek a tó vizéről, és elrepültek. Márton csodálattal nézte őket, ahogy egyre magasabbra és magasabbra szállnak, és eltűnnek az erdő felett.
– Ó, de jó dolog lehet a repülés! Mami, ugye majd mi is megtanulunk repülni? –
– Nem kicsim, a házi ludak sajnos nem tudnak repülni. Mi csak sétálgatni, szaladni, és úszni tudunk–
– Milyen kár, hogy nem vagyunk vadludak – gondolkodott el Márton.
Másnap, amikor kimentek a tóhoz, újra ott voltak a vadludak. Márton elbűvölve nézte őket, és várta, hogy vajon felszállnak-e? Nem is kellett sokat várnia, a hatalmas madarak hamarosan hangos gágogással szálltak fel a tó vizéről.
– Milyen szépen repülnek – mondta magában – megpróbálom, hátha mégis sikerül nekem is.
Azzal felmászott egy vakondtúrás tetejére, kiterjesztette apró szárnyait és elrugaszkodott. Sajnos azzal a lendülettel le is pottyant a fűbe. Még egyszer felmászott, még nagyobb lendületet vett, kitárta a szárnyait, de újra a vakondtúrás mellé esett.
– Az úszás is csak harmadikra sikerült, próbálkozzunk még egyszer – motyogta maga elé a kisliba. Újra megmászta a vakondtúrást, széttárta a szárnyait, és elrugaszkodott. Sajnos megint a földre pottyant, közel a vakondtúráshoz.
– Hát ez nem sikerül. Igaza volt a maminak, mi nem tudunk repülni – gondolta szomorúan.
A tó melletti nádas szélén négy vadliba figyelte, ahogy a Márton a repüléssel próbálkozik.
Összedugták a fejüket, halkan beszéltek valamiről, majd odasétáltak Mártonhoz.
– Hallod-e te kisliba, láttuk, hogy próbálkoztál a repüléssel, de nem sikerült. Ha szeretnél repülni, felülhetsz valamelyikünk hátára, és elviszünk repülni. Mit szólsz hozzá, lenne kedved? – kérdezte az egyik vadliba.
– Márton előbb kicsit megijedt a libáktól, aztán csodálkozott, utána pedig felcsillanó szemekkel válaszolt:
– Igen, lenne kedvem, nagyon örülnék neki! – mondta illedelmesen, majd elgondolkodott – Jöhetnének esetleg a testvérkéim is repülni? – kérdezte bátortalanul.
– Hát persze hogy jöhetnek – gágogtak a vadludak –  gyertek, gyorsan másszatok fel a hátunkra. A kislibák, akik eddig a fűben ülve figyelték az eseményeket, odaszaladtak a vadludakhoz, és felmásztak a hatalmas madarak hátára. A négy vadliba ekkor egymás mellé állt, majd a legidősebb liba vezényszavára a levegőbe emelkedtek.
Lassan repültek, és nem is szálltak magasra, nehogy megijedjenek a kislibák. Ó nekik eszük ágában sem volt megijedni, vidáman tekingettek jobbra-balra, majd hangos gágogásba kezdtek:
– Mami, mami nézd, repülünk! Mami, repülni csuda jó! Mami, jövünk vissza hamarosan! – így kiabáltak le a mamájuknak, aki büszkén nézte, milyen ügyesek és bátrak a kislibái.

Megjelent meséskönyveimről olvashatsz EZEN az oldalon.

Könyveim megrendelhetőek : skolikagnes@gmail.com 

Kategória: Egyéb | Hozzászólás most!

Személyre szóló- NEM megrendelésre!!!

Mit jelent nálam a személyre szóló mese?
NEM azt, hogy írok egy mesét, aztán a neveket kicserélem a megrendelő kívánsága szerint. Mert ez nem személyre szóló mese.
Amikor én kérésre írok egy gyereknek, akkor igyekszem a gyereket és a körülményeket megismerni, és nem “megrendelésre” írni valamit.
Nem könnyű, sőt sokkal nehezebb, mint egy sablonmese, de pont ez benne a szép.
Ma például egy kisfiúnak írtam, aki fél az iskolától. Azért, hogy könnyebben vegye az akadályt, azért született a mese- neki.
Az Anyuka, és én, tudjuk miért arról szól amiről, és Alex is érti minden szavát.
Remélem, segít neki a mese hétfőn, amikor el kell indulni az iskolába:-)

Tudok olvasni!

Este van, de nem akármilyen este! Holnap kezdődik az iskola!
Alex már bepakolt az iskolatáskába, anyával előkészítették a ruhát, és cipőt amit reggel fel fog venni.
Megvacsorázott, bár picit nehezen mentek le a falatok, mert a kisfiú nagyon izgult. Nem tudta, mi vár rá holnap, az iskolában? Bár volt ismerkedési nap, aranyosak a tanító nénik, kedvesek a gyerekek, de Alex mégis tart kicsit az iskolától.
Kicsit még elgondolkodott a holnapi napon, aztán hívta anyukáját.
– Anya, mesélsz? – kérdezte, pedig tudta, hogy Anya minden este mesél.
– Persze kisfiam, jövök. És mit meséljek? – kérdezte Anya a kisfiútól.
– A csodatermőt fát! Azt szeretném! – csillant fel Alex szeme. Ekkor Alex, és kishúga Lizi bekuckózott a takaró alá, és hallgatta Anyát, ahogy mesél.
– Őszre tél, télre tavasz jött, és a rét újra megtelt élettel. Kibújtak a rovarok az avar alól, fészket építettek a madarak, a réten gyerekek játszottak. A csodatermő fácska pedig gyümölcsöket érlelt, és hálás szívvel gondolt az öreg manóra, hiszen neki köszönheti, hogy életet lehelt a sivár pusztaságba.
Aki nem hiszi járjon utána, és ha megleli a csodafácskát, kívánjon valamit! ¬– Amikor Anya végére ért a mesének, megsimogatta a gyerekeket, puszit adott nekik, és jó éjszakát kívánt. Betakargatta őket, és lekapcsolta a szobában a villanyt.
Alex a füléig húzta a takarót, és eszébe jutott a mese utolsó mondata: “aki megleli a csodafácskát, kívánjon valamit”
– Hát én kívánok. Azt kívánom, hogy ne kelljen holnap iskolába menni. Vagy ha kell, ne kelljen sokáig ott lenni. Vagy ha ott kell lenni, aranyosak legyenek a tanító nénik. Olyanok, amilyenek az óvó nénik voltak. És ne legyen nehéz a tanulás, azt is kívánom. Olyan legyen, mint a játék az oviban. És kedvesek legyenek a gyerekek. Mint az oviban. Miért is kell nekem iskolába menni? – tette fel magának a kérdést, de válasz már nem érkezett. Alex elaludt, és álmában az iskolatáskával a hátán igyekezett az iskolába.
Másnap reggel a kisfiú nagyon korán felébredt. Egy darabig feküdt az ágyában, és az iskolán gondolkodott. Aztán felkelt, kinyitotta a táskáját, és megnézte, mindent elpakoltak-e?
Reggeli után elindultak. Lizi az oviba ment, Alex pedig iskolába. Csodaszép idő volt, még a Napocska is mosolyogva nézett a két gyerekre. És mintha mondott volna valamit:
– Csuda jó lesz, meglátod,
az iskola a barátod.
Ne félj tőle, ne izgulj,
mindent szépen megtanulj–
Alex meghallotta, amit a Napocska mondott és már nem is félt annyira az iskolától. Bátran, nagy léptekkel ment be az osztályterembe, és foglalta el a helyét a padban. Ekkor Alex nagy, iskolásfiú lett.

Teltek-múltak a napok, a kisfiú sok érdekes dolgot tanult az iskolában. Tanult betűkről, számokról, próbálgatta az írást, olvasást, csupa-csupa érdekes dolgot.
A könyvei is szépek voltak, sok színes képpel, versekkel, mesékkel voltak teli. Igazából egészen elviselhető dolog volt ez az iskola. Legalábbis Alex már a második héten így gondolta. Persze, kellett tanulni és nagyon figyelni, de azért volt idő játékra, mókázásra is. És így azért könnyebb volt megszokni ezt az iskolásdit.
Ahogy haladtak a tananyagban, egyre több olyan szó volt, amit el tudott olvasni, és le is tudott írni! Az egyik ilyen volt, az ANYA! El tudta olvasni, hogy ANYA és le is tudta írni! És ennek nagyon örült!
– Anya, anya, nézd mit tanultam! – szalad egyik délután anyukája elé az iskola folyosóján – nézd, ezt én írtam, azt jelenti, hogy ANYA! Látod, le tudom írni, és el is tudom olvasni! Anya, hát tök jó dolog ez az iskola! – mosolygott fülig érő szájjal Alex.
Néhány nappal később Anya furcsa hangokra lett figyelmes, Alex szobája felöl:
– L….i….z…i . Nagy Lö, i, zé, i. Lizi. Li-zi ját-szik. Li-zi o-vi-ba jár. – Benyitott a szobába, és látta, hogy Alex a gyakorló füzetébe írogat, aztán pedig olvas.
– A-nya, A-pa, Li-zi, A-lex. A csa-lád va-cso-rázik. A-lex ol-vas. A-nya mesél –
Anya nem szólt semmit, csendben betette az ajtót.
– Hát, még sem lehet olyan borzalmas hely az az iskola ¬– mosolygott, és ment a konyhába vacsorát készíteni.
Alex nap mint nap új élményekkel tért haza az iskolából. Új betűket tanult, és már számolni is tudott!
Megszámolta a vacsorához szeletelt kenyeret, az autókat az utcán, az almát az almafán, Lizi babáit, a meséskönyveiket, mindent, amit csak tudott. Olyankor persze büszke volt, hiszen ő már ezt is tudja!
És elolvasott mindent: a feliratot a tejes dobozon, a könyv címét, a naptárban a napok neveit, a szappan és a tusfürdő nevét, az újság címét, és mindent, ahol csak betűket látott.
Alex már nem félt az iskolától, sőt élvezte, hogy minden nap tanul valami újat. Lassan közeledett az év vége, és már kicsit sajnálta is, hogy nyáron nem kell iskolába menni.
Egyik este, amikor Anya a konyhában dolgozott, feltűnt neki, hogy a gyerekek a szobában túlságosan csendben vannak. Egy darabig fülelt, de semmi zajt nem hallott.
Odament a gyerekszoba ajtajához, halkan kinyitotta az ajtót és belesett a szobába.
Alex, és Lizi egymás mellett ültek, Alex kezében a kedvenc mesekönyvük, és szépen lassan, szótagolva olvasta a mesét a húgának:
– Hol volt, hol nem volt, a nap-su-ga-ras rét kö-ze-pén állt egy cso-da-ter-mő fa. Miért volt cso-da-ter-mő? Mert cso-dá-kat ter-mett! Ha va-la-ki a kö-ze-lé-be ment és el-sut-tog-ta a kí-ván-sá-gát, az bi-zony szem-pil-lan-tás a-latt tel-jesült!

Kategória: Egyéb | Hozzászólás most!

Iratkozz fel a youtube-csatornámra, és hallgass, olvass meséket és verseket:-) A fenti videóra kattintva fel tudsz iratkozni:-)

Kategória: Egyéb | Hozzászólás most!

Könyveimről röviden

Mesés-verses könyveim 3 korosztálynak szólnak.

A legkisebbeknek az Első verseskönyvem, amelyik rövid versikéket tartalmaz, 32 színes oldalon.
Bővebben ITT

A Csibemese az óvodásoknak készült, rövid mesékkel, versekkel, aranyos illusztrációkkal.
Bővebben ITT

A csodatermő fa a 6-10 éves gyerekeknek íródott, ebben vannak már hosszabb, komolyan hangvételű mesék is.
Bővebben ITT

Az Olasz vacsorát pedig a novellákat, humoros írásokat kedvelő felnőtteknek ajánlom.
Bővebben ITT

Kategória: Egyéb | Hozzászólás most!