Séta az erdőben
– Jó éjszakát kisfiam – mondta anyukája Botinak, miközben megpuszilta az arcát.
– Jó éjszakát – felelte a kisfiú. Jó alaposan betakarózott, belefúrta az arcát a párnába és már aludt is. Vagy legalábbis úgy csinált.
Anyukája kiment a szobából, és csendesen betette maga mögött az ajtót.
Boti persze rögtön fülelni kezdett és hogy jobban halljon és lásson, fel is ült az ágyban.
Nem kellett sokat várnia Medve Úrfira, egyszer csak ott termett az ágya mellett.
– Boti, megmutassam neked az erdőt, ahol lakom? – kérdezte a mackó.
– Igen! Nagyon szeretném látni – felelte a kisfiú, és kiugrott az ágyból.
– Akkor indulás! – mondta a medve, mancson–kézen fogta a kisfiút és elindultak.
Nagyon sötét volt az utcán, amikor útnak indult a két barát. A csillagok halványan világítottak, a hold keskeny sarlóként tekintett a földre.
Boti félt is egy picit, de erről nem mert Medvének szólni. Összeszorított fogakkal, aprókat lépegetve haladt mellette az erdő felé.
Nagyon sötét volt, és félelmetes hangok hallatszottak a sűrű erdőből. Baglyok, denevérek repkedtek felettük a levegőben, őzikék hívogatták a mamájukat a fák között. A szél is feltámadt, hűvös lett.
Botika félt és fázott.
Amint elérték az erdei utat és bementek az erdőbe, hirtelen nagy csend lett, és mintha az éjsötét is világosabbra váltott volna.
Néhány lépés után megszűnt a sötétség és eltűntek a félelmetes hangok is.
Kisütött a nap, és a fák ágai között látni lehetett a kék eget.
A korán kelő madarak vidáman énekeltek, a harmat felszáradt a leveleken, és Medve Úrfit vidáman köszöntötték az erdei barátai.
– Bemutatom nektek Botit, ő a legjobb barátom – mondta a mackó, és esetlen mancsával megsimogatta a kisfiú fejét.
– Szia Boti, én vagyok az őzike – lépett közelebb a kisfiúhoz a szép, barna pettyes, barna szemű őzgida.
– Szia Boti, én a róka vagyok – mondta a rőt vörös bundás, lompos farkú ravaszdi.
–Szia Boti, én vagyok a mókus – és már szaladt is fel az ágak közé, ahonnan visszaintegetett a kisfiúnak.
– Gyere, sétáljunk még kicsit az erdőben- szólt a medve és elindult az erdei ösvényen – Látod, ezt a gombát? Szép piros kalapja van, amin fehér pettyek vannak. Ő a légyölő galóca. Nagyon szép, de nagyon ártalmas is! Nem szabad felszedni és megenni! Az a hatalmas fa a tölgyfa. Nagyon szépek a levelei, és az ő termése a makk. Ilyet is biztosan láttál már a mesekönyvekben. Az pedig ott a galagonya bokor, telis-tele szép piros bogyókkal. Ismered a verset:
– Őszi éjjel, izzik a galagonya, izzik a galagonya ruhája…–
– Zúg a tüske szél szalad ide-oda, reszket a galagonya magába – felelte nevetve Boti – Ismerem hát, anyukám sokszor elmondta ezt nekünk.
– Az anyukám….hol van az anyukám? – kérdezte csak úgy magától Boti, és picit szomorú lett.
– Botikám, ébresztő, megint valami rosszat álmodtál? Mintha sírdogáltál volna álmodban. – keltegette, simogatta Boti az anyukája.
– Igen rosszat…vagyis jót. Olyan jó, hogy itt vagy anya! – mondta a kisfiú és szorosan átölelte anyukája nyakát.