Botika a nagyvárosban
Boti az anyukájával és a testvéreivel egy kicsiny falucskában lakott.
Mindannyian szerettek itt lakni, hiszen volt nagy udvaruk, ahol jókat lehetett játszani, és a házzal szemben a rét és az erdő is sok-sok érdekességet tartogatott a gyerkőcök számára. Boti a nagyvárost csak a képeskönyvekből és a filmekből ismerte. Ezért is örült, amikor Medve Úrfi elvitte őt egy városi kirándulásra.
Először vonattal utaztak, ami elvitte őket a város határáig. Ott lementek egy mozgólépcsőn a metróhoz, és azzal utaztak tovább.
Boti picit félt a gyors mozgólépcsőn, és alig várta, hogy leérjenek a megállóba. Odalent nagy huzat volt és egymás után jöttek-mentek a metrószerelvények.
Sok ember várt, hogy felszállhasson a kocsikba és sokan szálltak le róla. Mindenki sietett, és nem törődött senki a különös útitársakkal, a mackóval és a kisfiúval.
A metró nagyon gyorsan ment. Rohant a sötét alagútban a házak, az utak és még a Duna alatt is!
Boti picit félt, ezért aztán közelebb húzódott a medvéhez és a pici kezét a medve nagy mancsába tette.
Amikor végre újra az utcán voltak, Boti fellélegzett és nem bánta, hogy vége van a metrózásnak.
– Gyere, megmutatom az állatkertet – mondta a medve és elindult a széles utcán.
Az utcán rengeteg ember volt, mindenki sietett, az úttesten egymást érték az autók, buszok, teherautók. A házak hatalmasak voltak, magasak és szép díszesek. A járda másik oldalán magas fák voltak, padok, hirdetőoszlopok, melyek színes plakátokkal voltak tele.
Boti a medvemancsba kapaszkodva próbált lépést tartani a medvével, aki jóval nagyobbakat lépett, mint a kisfiú.
Nemsokára elérték az utca végét, ahol egy nagy tér volt, hatalmas csodaszép szobrokkal. Boti arra gondolt, hogy lehet, hogy az óriások városába érkeztek? A tér tele volt emberekkel, sokan fényképeztek, térképet nézegettek, de sokan csak rohantak a tér egyik végéből a másik felé. Annyira rohantak, hogy fel sem tűnt senkinek a téren sétálgató nagy barna mackó és a kisfiú.
Az állatkerthez érve mackó jegyet vett, majd elindultak a hatalmas ketrecek felé. Sok érdekes állat volt ott, olyanok, amiket Boti eddig csak a képeskönyvekben látott. Mackó persze ismerte az állatokat, és mindegyikről mesélt valamit kis barátjának.
Amire a sétával végeztek Boti már nagyon jól ismerte az állatkert lakóit.
– Gyerünk Boti, megmutatom neked a Dunát – mondta Medve Úrfi. Elindultak hát a széles sugárúton a Duna irányába. Botinak fogalma sem volt, mi az a Duna, de nem akart feleslegesen kérdezősködni. Gondolta, ha a barátja meg akarja neki mutatni, akkor biztosan érdekes látnivaló lesz.
Nagyon nagy forgalom volt az utcán sok-sok ember szaladt a dolga után, és szebbnél szebb autók gurultak a többsávos úttesten. A házakban üzletek voltak, hatalmas üvegkirakatokkal. Botinak alapjában véve tetszett a színes, hangos nagyvárosi forgatag, de azért nem bánta volna, ha már odaérnek ahhoz a Dunához.
Nem sokkal később aztán egy hatalmas hidat pillantott meg az utca végén. Olyan hatalmas volt, mintha az égig akarna nyúlni, és ott bebújni a felhők közé.
– Látod kis barátom, ez a Lánchíd- mutatott a medve az építményre.
– Azok pedig oroszlánok, tudom ám! – felelte a kisfiú- Méghozzá fiú oroszlánok, mert nekik van ilyen nagy és borzas sörényük – elevenítette fel Boti, az állatkertben tanultakat.
Amint közeledtek a hídhoz, már látni lehetett a folyót.
– Jaj, de nagyon széles ez az árok, és mennyi víz van benne! Ott aztán biztosan belefolyna a gumicsizmámba a víz, ha belelépnék! –kiáltott csodálkozva a kisfiú-
– Ez nem árok, hanem folyómeder, a víz pedig a Duna – magyarázta Medve Úrfi.
– Ez nagyon gyönyörű! – lelkendezett a kisfiú. – És azok a csodálatos nagy hajók is milyen érdekesek!
– Igen a Duna nagyon szép! És képzeld el, hogy egy picike forrásból ered, sok száz kilométerrel távolabb, és ilyen széles lesz amire ideér! És nemcsak széles, nagyon mély is! Nemcsak a gumicsizmád, te is elmerülnél benne! És nézd azt a hatalmas épületet, az pedig az Országház, ott tanácskoznak a politikusok és igazi királyi kincseket is őriznek ott.
– Milyen kár, hogy nincs itt az anyukám és ő nem láthatja – most picit szomorú lett a mindig vidám kisfiú hangja. Hiszen akármilyen csoda helyeken is jár, ha anya nincs mellette, akkor már nem is olyan szép a világ.
A nagy víz is szomorú lett, egy lenge szellőpamacsot küldött a kisfiú felé, és a szellő megsimogatta a kisfiú arcát.
– Jó reggelt kisfiam – hallotta meg ekkor anyukája hangját, aki szélesre tárta a szoba ablakát. A szomorú felhő ahogy jött, el is tűnt, és vele együtt eltűnt a Duna és Medve Úrfi is.