A repülés
A nap gyorsan eltelt, már megint este lett.
A keleti égen már halványan kukucskált egy-egy csillag, a nyugati égbolt pedig vörös volt az épp ezelőtt lenyugvó Napocska miatt.
Boti elpakolta a játékait, miközben azon gondolkodott, hogy vajon ma estére milyen meglepetést tartogat neki az ő Medve barátja.
Amint elaludt, meg is érkezett Medve Úrfi.
– Boti itt vagyok – köszönt a medve miközben megsimogatta az alvó kisfiú fejét – Mondd csak, szeretnél repülni?
– Igen, nagyon szeretnék! – felelte a kisfiú és kiugrott az ágyból.
– Akkor indulás! – kiáltotta a medve, kézen fogta Botit és az ablakon át kiugrottak az udvarra.
Boti körülnézett, de nem látott sehol sem repülőt, sem űrhajót, de még egy apró helikoptert sem. Azon törte a fejét, hogy vajon hogyan fognak ők akkor repülni?
– Kedves Medve Úrfi, mikor érkezik a repülő? – kérdezte a kisfiú.
Abban a pillanatban megbotlott, és ha a barátja nem fogta volna a kezét, biztosan el is esett volna. Lenézett a földre és egy nagyon szép, színes virágos szőnyeget pillantott meg a földön.
– Hát ez meg hogyan került ide, tudtommal nekünk nincs ilyen szőnyegünk – morfondírozott magában.
– Itt van a repülő előtted, Boti – mutatott a Medve a lábuk előtt elterülő színes szőnyegre. – Üljünk rá és indulhatunk! – mondta és leült a szőnyeg közepére és szorosan magához húzta a kisfiút. Boti nagyon csodálkozott és igazából nem is hitte el, hogy most valóban repülni fognak. Hallott már ugyan egy mesében repülő szőnyegről, de hát az csak egy mese volt.
Odabújt a barátjához és várta, hogy mi fog történni.
A következő pillanatban megmozdult alattuk a szőnyeg és hangtalanul a levegőbe emelkedett. Először pár percig a ház felett lebegett, majd lassan elindult.
Boti boldogan és izgatottan nézegetett körül és nagyon tetszett neki amit látott: az utcai lámpák fényében titokzatosan bújtak meg a házak és a fák, az úton közlekedő autók fényei pedig olyanok voltak, mintha ezernyi szentjánosbogár szaladgálna a földön. Ahogy feljebb repültek, már nem látszottak az autók és a házak, csak a városokban világító utcai lámpák fényét látták.
– Nézd Medve, olyan, mintha egy nagy karácsonyfa lenne odalent! – mutatott a földön elterülő világító fényfüzérre a kisfiú – Gyönyörű! – mondta, és nem tudta a szemét levenni a városi fények sokaságáról.
– Odafent pedig a csillagok gyönyörűek – mutatott a medve nagy mancsával az ég felé. A sötét égboltok ezernyi apró fény világított, egyik kisebb, másik nagyobb volt, hol ritkábban, hol egészen sűrűen borították be az eget.
– Látod Boti, ott, ahol nagyon sok csillag van, olyan, mintha egy ösvény lenne az égen. Az a Tejút – magyarázott a mackó a kis barátjának.
– Hiszen tejből nem is lehet utat csinálni, csak kakaót! – mondta nevetve a kisfiú.
– Hát persze, hogy nem, csak mivel olyan szép fehér, ezért nevezték el Tejútnak – válaszolt mosolyogva a medve.
A repülő szőnyeg ekkor már elhagyta a várost, és letekintve nem is lehetett látni semmit, csak a sűrű sötétséget. Az égen pedig ott ragyogott a millió–millió szikrázó csillag.
Ahogy Boti nézte a csillagokat, elálmosodott. Odabújt Medve Úrfihoz és elszenderedett.
Amikor felébredt, már vakítóan sütött a nap. Botinak eszébe jutott amit álmodott. Gyorsan lecsukta a szemét, szerette volna újra látni a földön elterülő karácsonyfafüzért és a Tejutat.
– Boti, kész a kakaó! – nyitott be anyukája a szobába.
– Anya, te tudtad, hogy a tejből nem csak kakaót csinálnak, hanem utat is? Tejutat – mondta huncut mosollyal a kisfiú.
– Mit álmodtál kisfiam? – kérdezett vissza az anyukája.
– Anya, repültem álmomban a város fölött, és néztem a millió csillagot! – válaszolta csillogó szemekkel a kisfiú.