Visszajövök

Skolik Ágnes: Visszajövök

Péter még aludt, amikor a vonat begördült az állomásra. Arra ébredt fel, hogy megáll a szerelvény. Kinézett az ablakon, és meglátta a táblát: Nagykanizsa.
Mivel itt volt a végállomás, nem kellett nagyon sietnie a leszállással. Felállt, kinyújtózott, a vállára akasztotta a táskáját, majd elindult a szerelvény ajtaja felé. Sok leszálló volt, nem is lehetett volna sietni.
A peronról az állomás épületen keresztül ment ki az utcára. Megcsodálta a szép régi épületet, amelyet most látott először, majd elindult a város felé. Buszok, autók suhantak el mellette, diákok cipelték bőröndjeiket, falusi nénik kosaraikban a piacra szánt árut.
“Ott a téren foglak várni a szökőkút közelében, és egy újságot olvasok majd. Biztosan meg fogsz ismerni.” – ezek voltak Kata utolsó mondatai tegnap este, amikor elbúcsúztak a cseten. Egy közösségi oldalon ismerkedtek meg pár héttel ezelőtt, de az első perctől mindketten úgy érezték, mintha nagyon régóta ismernék egymást.
Péter holnapután fél évre Amerikába utazik, de előtte szerette volna személyesen is megismerni a lányt. Kata leírta neki, hogyan találja meg az Erzsébet-teret, ahol várni fogja. Könnyű dolga volt, csak az Ady utcán kellett egyenesen végigmennie, és a végén ott lesz a tér ahol találkoznak.
A vasútállomás melletti parkban két régi mozdonyt csodált meg, amelyeket szépen felújítottak. Az egyik egy  424-es volt, hatalmas, fekete gőzmozdony, amire Péter még gyerekkori vasúti utazásaiból emlékszik. Mindig elbűvölten nézte az állomáson a fehér füstöt eregető fekete óriásokat.
A kertvárosi jellegű kis utcán ment  az Erzsébet-tér felé. A városközponthoz közeledve eltűntek a kicsi földszintes családi házak és emeletes házak, közintézmények sorakoztak az utca két oldalán.
Amikor az utca végére ért, elindult balra, a szépen felújított, modern, kellemes látványt nyújtó térre, majd  a gyalogátkelő felé, miközben  szemével már a lányt kereste.
A virágágyások teli voltak szép üde virágokkal, a szökőút zajosan szórta a vízcseppeket, körülötte  anyukák beszélgettek, gyerekek játszottak.
Az egyik padon ült egy lány, újságot olvasott.
Gyönyörű szőke hajába bele-belekapott a szél, néha az újságot is összeborzolta a kezében. Nem várta még a fiút, fel sem nézett az olvasásból.
Péter lelassította a lépteit, hogy tovább tudja észrevétlenül szemlélni a lányt. Aztán odaért mellé, megállt és megszólalt.
– Szia, megérkeztem.
– Szia – felelte riadtan Kata, majd gyorsan felállt és kezet nyújtott a fiúnak. És, mintha hosszú évek óta ismerték volna egymást, úgy néztek egymás szemébe.
– Milyen volt az út? – kérdezte Kata.
– Jó volt, majdnem végig aludtam – válaszolta Péter.
– Örülök, hogy itt vagy – mosolygott Kata a fiúra.
– Én is örülök – mondta Péter.
– Mihez lenne kedved? Megmutassam neked a várost?
­– Igen, az jó lenne, klassz idő van, jó lesz sétálni egyet.
Egy napjuk volt, hiszen az esti vonattal Péternek haza kell utaznia, hogy fel tudjon készülni a repülőútra.
Elindultak az Erzsébet térről a Fő út irányába. Az utcát nemrég újították fel, igazán szép lett és kellemes volt sétálni rajta.
Az Erzsébet – tér és a Fő utca házai még az 1800-as években épültek, az itt lakó kereskedők házai voltak, és volt több bank, biztosítószékház, éttermek, szállodák. Szerencsére csak kevés régi ház helyén van a múlt században épült, az akkori kor építészeti stílusának megfelelő épület.
Sokan sétáltak, beszélgettek az utcán. A fagyizó előtt hosszú sorban álltak az emberek, a presszók teraszán is ültek már néhányan.  Az autóknak fenntartott út csak egy-egy sávos, így nincs nagy forgalom és  a zaj sem megterhelő.
Kata igyekezett minél többet mesélni a városról, az épületekről, látnivalókról. Ő itt született, az egész családja régóta itt élt, sok-sok történetet tudott a városról, és úgy ismerte, mint  tenyerét.
Tudta, hogy egy nap nem lesz elég, hogy bemutassa a fiúnak a szülővárosát, de remélte, visszatér majd, és akkor mindent megmutat neki.
– Milyen szép ez a templom – mondta  Péter, amikor a Deák-térhez értek. Ott magasodott tisztán és fényesen, a maga egyszerűségében a Felsőtemplom. A szem előbb a teret látja, a fákat, bokrokat, majd a tér végén, az emelkedő végén a templomot.
12 óra volt éppen amikor odaértek, és a templom harangja méltóságteljes, messze hangzó kondulásokkal ütötte el a pontos időt.
– Hm, nem vagy éhes? Gyere, meghívlak egy igazi zalai dödöllére! – szólt Kata és már el is indult a közeli étterem felé.
– Dödölle? Mi az a dödölle?– kérdezte Péter aki még sosem hallott erről az ételről.
– Majd meglátod, gyere! Remélem ízleni fog– felelte cinkosan Kata.
A térről átmentek a Fő útra és pár lépés után odaértek az étteremhez. Amint leültek, azon nyomban rendeltek is. Nem nézegették az étlapot, hiszen tudták, mit szeretnének enni.
– Hű ez nagyon jól néz ki! ­– mondta a fiú, amikor a pincér elé rakta a tányért. Nem is  kérette magát, már szúrta is a villájára a hagymás-tejfölös-krumplis finomságot.
– Hm….nagyon finom! Tudtam, hogy Nagykanizsa sok meglepetéssel vár majd, de erre nem is számítottam – nevetett Péter.
Ebéd után folytatták a sétát a városban. A Fő útról letérve a  Művelődési ház előtt  vezetett az útjuk. Ez az épület az 1970-es években épült, egy hatalmas hófehér tömb, de jól  illik a környezetbe. A téren épp koncert volt, az Ifjúsági Fúvószenekar zenélt. Megálltak kicsit a tömegben és hallgatták a ropogós fúvós muzsikát.
– Ők nagyon ügyes zenészek, sok koncertet adnak- mesélte Kata. – és ezen kívül is nagyon sok jó kulturális program van a városban. Ezért is szeretek itt élni – mosolygott a fiúra.
– Gyere mutatok még valami érdekeset – mondta Kata és újra a Fő út felé vette az irányt. Péter persze követte és kíváncsian várta az új meglepetést.
Megint egy szép parkon mentek keresztül, amelynek a keleti oldalán egy új, európai színvonalú játszótér volt, de mint kiderült, nem ez a meglepetés.
– Nézd csak, ott a körforgalom előtt azt a földgömböt – mutatott Kata előre – az jelzi, hogy itt halad át a 17. hosszúsági kör! Ott a táblán fel vannak sorolva azok a városok, amiken szintén áthalad!
– Szóval ez volt az érdekes ugye? És  valóban az,  nem láttam még sehol ilyet .
­– Igen és még nagyon sok minden tudnék mutatni neked, de sajnos erre egy nap nem elég –
– Majd legközelebb – mosolygott Péter.
– Igen, majd legközelebb – felelte Kata.
Péter gyengéden átölelte a lányt, és percekig úgy álltak ott összefonódva, mintha soha többé nem akarnának elválni egymástól…
– Indulnunk kell – mondta Kata és kibontakozott a fiú öleléséből – Elmegyünk még a Sétakertbe és onnan a Vasútállomásra.
– Rendben – Péter most nem volt olyan lelkes mint eddig. Nem érdekelte a Sétakert és a Vasútállomás sem. Nem érdekelte az amerikai út sem ahova holnapután kell indulnia.
Szótlanul sétáltak  tovább a Sétakert irányába. Az utca végén egy hídon mentek át, ami a vasúti sínek fölött vezetett. Ott már látni lehetett a temetőt és a  Sétakertet. Hatalmas nagy fák, széles sétautak, padok, játszóterek, csend, nyugalom, és daloló madarak. Mintha megállt volna felettük az idő, vagy egy elvarázsolt kertbe értek volna.
A nagy kiterjedésű park egyik oldalát a vasúti sínek, a másikat egy lakótelep szegélyezte.
– Látod ezeket a házakat? Amerikai építészek építették ezt a lakónegyedet,  amikor az olajfúrások miatt amerikai mérnökök laktak a városban.
– Nagyon érdekes. Ez olyan kellemes, emberközeli, és valóban olyan, amilyeneket az amerikai filmekben látunk. Jó lehet ezen a környéken lakni – mondta Péter.
A földszintes házak  körül zöld, pázsitos udvarok vannak és alacsony, inkább csak szimbolikus kerítések. A házak és a kerítések is majdnem egyformák, megtartva azt a formát és színvilágot, ahogy a múlt században megépítették őket.
Az utcákat hatalmas öreg platánfák szegélyezik,  körös – körül sok a zöldterület, és sok szép virág nyílik a kertekben.
Az Olaj-telepen keresztül egy utcára értek, amely már az vasútállomáshoz felé vezetett.
A nap már alacsonyan, a fák közül sütött, és kissé hűvösebb is lett.
Kézen fogva sétáltak lefelé a meredek utcán, melynek a végén már látni lehetett a síneket. A síneket ami az elválást jelentette számukra.
– Amikor legközelebb eljössz, remélem több időre tudsz maradni. Akkor elmegyünk majd a Csónakázó-tóra, és bejárjuk a város környékét. És persze még itt a városban is van egy csomó látnivaló: a régi mozi épülete, a könyvtár, a vásárcsarnok, a múzeum. Sőt, az lenne  a legjobb, ha akkor jönnél, amikor valamilyen fesztivál van a városban. Például dödölle-fesztivál, vagy fánk, vagy tortafesztivál!
– Hm micsoda finomságok, itt minden ételnek van ünnepe? –
­ – Nem, azért mindnek nincs, de jó bulik szoktak ezek lenni az tény! Majd meglátod! Remélem meglátod!
– Mindenképpen szeretném – mondta Péter és átkarolta Katát.
Így mentek tovább az állomásig. A vonat, amellyel Péter utazni fog  Zágrábból érkezik. Ha szerencséjük van, késni fog kicsit.
– Köszönöm neked ezt a szép napot! – mondta Péter és megsimogatta a lány arcát. – Nagyon tetszik a város, örülök, hogy láthattam. Nyugis város, csendes, sokkal élhetőbb, mint ahol én lakom. És az emberek is kedvesek és mosolygósak.
– Igen, jó hely, szerintem is. Nem is szeretnék soha elköltözni innen –
– Megértelek. Én se mennék, ha most nem lenne muszáj. De most muszáj. Jön a vonat.
Elindultak a peron felé, és pár pillanat múlva már meg is hallották a vonatot. Gyorsan közeledett, de egyre jobban lelassított, majd az állomás épület előtt megállt.
– Örülök, hogy végre megismerhettelek személyesen. Köszönök mindent!
– Én is örülök! Szép napunk volt…
– Igen. Folytatás következik. Addig is email, cset és társai – Péter próbált mosolyogni, de nem nagyon sikerült.
Átölelte Katát, megcsókolta, és fellépett a szerelvényre. Az ajtóban állva várta meg, amíg elindul a vonat.
Péter nézte a lányt, integetett és arra gondolt: visszajövök. Visszajövök drága Kata! Visszajövök Kanizsa!

A novellát egy pályázatra írtam, ahol a kedvenc városunkat kellett beleszőni a történetbe.

Az írás a Szeretemváros című könyvben jelent meg.

Még több novella:

Olasz vacsora – részletek a könyvből

Mesék:

A csodatermő fa -részletek a könyvből

Csibemese – részletek a könyvből

Első verseskönyvem – részletek a könyvből

A könyvek megrendelhetők: skolikagnes@gmail.com emailcímen.