5.Vendégek a manólaknál

5. Vendégek a manólaknál

Ebéd után Tinka olvasgatott egy kicsit a meséskönyvéből, majd elindult sétálni az erdőbe.
Persze Manóanyutól engedélyt kért, és megmondta neki, hogy merre indul az erdei sétára.
Vitt egy kis kosárkát magával, hogy tudjon bogyókat, gombákat gyűjteni.
Tinka ismerte az erdei bogyókat és tudta melyiket szabad megenni és melyiket nem. Így aztán a kosárka helyett néha a szájába rakosgatta az erdei bokrok terméseit: málnát, szedret,galagonyát. A gombákat is ismerte, de tudta, hogy nyersen nem szabad a gombákat megenni, és azt is tudta, hogy ha hazaér, meg kell mutatnia őket a szüleinek.
Így aztán a kosarába sok gomba került, de kevés bogyó, és szedett néhány makkot és tobozt is, hogy asztali díszt készítsen belőle Manóanyunak.
Ahogy mendegélt a fák között, furcsa hangokat hallott. Nem a megszokott állat és madárhangokat, hanem emberi beszédet, amit a városban is, amikor a repülő seprűvel odarepült.
Ahogy ment tovább, a hangok egyre közelebb jöttek. Tinkának furcsa volt, hogy itt embergyerekek járnak, hiszen az erdő sűrűjébe ritkán találkoznak emberekkel.
– Szervusztok, ti nem a városi gyerekek vagytok, akivel a játszótéren találkoztam? – kérdezte csodálkozva, amikor odaért a gyerekekhez.
– De igen, mi vagyunk! – kiáltottak örömmel a gyerekek – ugye tudsz nekünk segíteni, eltévedtünk az erdőben!
– Hűha én sajnos nem tudom, merre van a város, arra még csak a repülő seprűvel repültem, de ne izguljatok, kitalálunk valamit!
A gyerekek nagyon megörültek, hogy találkoztak a manólánnyal, és reménykedtek benne, hogy segít nekik kijutni az erdőből.
– Gyertek velem, elviszlek benneteket oda, ahol mi lakunk a szüleimmel. Ha megéheztetek, egyetek a kosaramból erdei bogyókat – nyújtotta nekik oda a kiskosarat Tinka. Azzal el is indultak a manólak felé. Tinka megmutatta a gyerekeknek, hogy melyik bogyót szabad leszedni és megenni, és melyiket tilos! Megnézegették a gombákat, és a talajon lévő vadállat nyomokat is, és minden érdekességet amivel találkoztak.
– Itt egy róka járt – mutatott a róka lábnyomára – Ez pedig egy vaddisznó nyoma, ott pedig egy szarvasé. Az ott a rókalyuk, azon a magas tölgyfán, az a hatalmas pedig egy sas fészke.
– Látjátok ott a fatörzsön ugráló mókust? – mutatott a szemközti fára, ahol egy vörös mókus kíváncsian méregette a gyerekeket – a másik fán pedig egy harkály eleséget keres magának. Halljátok, hogyan kopogtatja a fa törzsét? –
A gyerekek csak ámultak-bámultak, már nem is bánták, hogy eltévedtek az erdőben. Olyan érdekes volt, ahogy Tinka beszélt a növényekről, állatokról, madarakról.
Észre sem vették, hogy kezdett esteledni.
– Hamarosan odaérünk a manólakhoz – nyugtatta őket a manólány.
Mentek még egy kicsit felfelé, aztán egy mély szurdokba vezetett az új, majd újra fel a meredek domboldalon.
Elmentek a hatalmas öreg bükkfa mellett, és onnan már látszott a tisztás, ahogy a manók otthona volt.
– Manóanyu, vendégeket hoztam – szaladt az anyukájához Tinka – a városi gyerekek, akikkel a múltkor találkoztam a parkban, eltévedtek az erdőben. Hogyan segítsünk hazajutni nekik?

Manóanyu nagyon meglepődött, mert még sosem látott embergyerekeket, és nem tudott semmit a városról, és a városi parkról sem. Persze mindenképpen segíteni akart a gyerekeknek.
– Nem is tudom Tinka, talán kérdezzük meg Manóaput. Addig is gyertek gyerekek, igyatok egy kis erdei málnaszörpöt. – kínálta meg a megszeppent gyerekeket Manóanyu.
– Hát, nem is tudom mit kellene tenni? – gondolkodott Manóapu ¬–talán kérdezzük meg Bagoly Bélát.
– Rendben, megyek és megkeresem – felelte Tinka, és elindult a tisztásról az erdő fái közé.
– Bagoly! Bagoly Béla, merre vagy? – kiabálta, miközben a fák lombjai közt próbálta felfedezni a baglyot.
– itt vagyok, miért keresel Tinka? – kérdezte Bagoly Béla miközben leszállt a manólak melletti fenyőfára.
– Bagoly Béla, a városi gyerekek eltévedtek az erdőben és nem tudnak hazajutni. Tudsz nekik valahogy segíteni? – kérdezte reménykedve Tinka.
– Hát, ha elrepülök a városba, tudom értesíteni az embergyerekek szüleit, de sajnos nem fogják megérteni, ha ott huhogok az ablakuk alatt – válaszolta szomorúan a bagoly.
– Igen, bizony az emberek nem értik az állatok beszédét – mondta szomorúan Manóanyu.
– És ha írnánk nekik egy levelet? – kérdezte Réka, az egyik embergyerek.
– Ez jó ötlet, írjunk levelet! – javasolták kórusban a többiek.
– Írjatok, és azt akkor elviszem a városba! – ajánlotta fel Bagoly Béla.
Tinka papírt és tollat adott a gyerekeknek, akik gyorsan meg is írták a levelet:
– Az erdőben vagyunk, a manóéknál. Kövessétek a baglyot! – ennyi volt a papíron. A bagoly a csőrébe fogta a papírt, és elrepült a város felé.
Manóanyu közben vacsorával kínálta a gyerekeket. Miközben vacsoráztak, a gyerekek az ő városi életükről meséltek a manóknak.
– Mi a városban nagy emeletes házakban lakunk –mesélte Péter.
– És iskolába járunk, ahol tanulunk írni, olvasni, és számolni – egészítette ki Réka.
– Az utcán autók, buszok, és motorok járnak – mondta Palkó.
– Fákat csak a parkban látunk, és a játszótéren – gondolkodott el Eszter.
– És nem bogyókat eszünk, hanem olyan ételeket, amiket a boltban veszünk – fűzte hozzá Tomi.
A manócsalád érdeklődéssel hallgatta, amit gyerekektől hallott. Nagyon kíváncsiak lettek a városra.
Vacsora közben lement a nap, és szürkület borította be az erdőt. Már a hold is látszott a fák ágai között. Az embergyerekek elfáradtak, és nagyon álmosak voltak.
– Gyerekek, sajnos ti nem fértek be a manólakba, de csinálunk nektek egy jó kis fekhelyet itt a tisztáson – mondta Manóapu és rögtön neki is áll a sátor készítésének. Faágakat, leveleket hordott, sátrat, fekhelyet készített a gyerekeknek.
Közben Bagoly Béla odaért a városba, és leszállt egy fára a játszótér mellett. A játszótéren az emberek izgatottan beszélgettek:
– Nem tudjuk hol lehetnek? –
– De hogyan találjuk meg őket? –
– Biztosan találunk megoldást!–
– Jaj, nagyon féltem a gyerekeket! –
Bagoly Béla ekkor leszállt a hinta állványára és kiejtette a csőréből a gyerekek levelét. Az egyik ember felemelte a papírt, és olvasni kezdte:
“– Az erdőben vagyunk, a manóéknál. Kövessétek a baglyot!” –