Utazás, GPS nélkül

Nem azért, mert nincs navigációs rendszerünk, hanem mert olyan eldugott helyre megyünk, ami a térképen sincs fönt. A városból a főúton még működött a dolog, menni kellett egyenest, majd elfordulni a mellékútra, amely egy erdőt vágott éppen széjjel. Erdőből kicsiny faluba, majd onnan kifele, s egy másikba be.
Itt kezdődött a galiba, mert a birtok, melyet fel kellett kutatni, nem kimondottan a falu közepén állott. Szó szerint az Isten háta mögött. De legalábbis Isten fia mögött.
Ilyenkor az élelmes vezető, vagy a mellette ülő fehérnép előveszi a kicsi cetlit, amire otthon felírta az instrukciókat. NAVI kikapcsolva, innentől anyuka dirigál. Ritka pillanat, főleg, hogy emiatt el kellett falura jönni.
Szóbeli navigálás persze nem egyszerű, mert hangosan kell szólani, és mindig pont jókor. Mert ha előbb mondom, hogy most jobbra, akkor előbb kanyarodik, ha kicsit később, akkor meg elhagyjuk a célpontot. Nem szabad hangosan sem, nehogy megijedjen a sofőr, de nem szabad halkan sem, mert akkor meg nem hallja meg. Különösképpen nem szabad hirtelen felkiáltani, hogy “ITT kell kanyarodni!!!”, mert akkor meg padlófék és bebucskázunk a bokorba.
Nagyon fontos, hogy aki navigál, annak legalább 8 szeme legyen körbe a fején, hogy minden támpontot és lényeges momentumot idejében érzékeljen a szemeivel, és az is persze,
125
hogy reálisan fel tudja mérni a távolságokat, amik esetleg a leírásban szerepelnek.
Fontos még a falusi tereptárgyak ismerete, úgymint kocsma, buszmegálló, hivatali épület, temető, templom és társai.
Fontos lehet a növényismeret is, de minimum annyi, hogy az akácfát a fenyőtől meg tudjuk különböztetni. Ezen kívül a higgadt, nyugodt viselkedés, mert ha épp most kezdünk vitatkozni azon, hogy mire ment el a konyhapénz, akkor tuti eltévedünk a nagy magyar rengetegben.
És akkor lássuk, mit rejt a kicsiny kockás papírka:
A falu közepén van a kocsma. Előtte elfordulni jobbra a polgármesteri hivatal felé.
Ott egyenesen az elágazásig ( másfele ugye nem is lehetne).
Az elágazásnál jobbra tarts.
Az akácos-mogyorós keskeny hegyi úton egészen a rózsaszín Krisztusos kőkeresztig. (a rózsaszín az fontos momentum, mert előtte volt egy másik, az barna volt)
Ott megint jobbra, egészen a barna kapuig.
Hát, ha az akácos út egyszemélyes volt, akkor ez a kereszt mögötti csak fél személyes. Itt, ha valami szembejött volna, még mindig ott járnánk a csárdást, mint a két kicsi kecske a hídon. Siker, hogy ez a szakasz viszonylag rövid, viszont elég meredek, szóval kapaszkodni kell, aztán meg kézifék behúz.
Ha idáig eljutottál, már majdnem örülhetsz. Megtaláltuk, felkaptattunk, nem jött semmi szembe, a kapu is barna.
Viszont a kapun túl egy ereje teljében lévő komondor vicsorog rád. Nem mindig, csak ha a csengő felé nyúlsz.
A kapu nincs bezárva, be tudnék menni, de inkább nem akarok. És most itt állunk kívül, a kutya belül, a csengő egy
126
kicsiny harang, amit rajtunk kívül, kik ott állunk alatta, senki nem hall, és várjuk a csodát.
Vagy legalább egy embert, aki megfékezi a kutyát, s beenged minket a célállomásra.
Türelem rózsát terem, vagy legalábbis házigazdát, úgyhogy mondhatjuk, hogy minden jó, ha a vége jó, és a viszontagságok végén nem mi leszünk a komondor ebédje.
Visszafele ugyanez, csak kézifék kienged, megpróbál megfordulni az autóval, legurul, elköszön a Hellokittyszínű Jézuskától, a kocsmától s egyéb falusi tereptárgyaktól, majd a faluból kiérve boldogan nyugtázza: megcsináltuk, heppiend.
(Skolik Ágnes)

Még több novella:

Olasz vacsora – részletek a könyvből

Mesék:

A csodatermő fa -részletek a könyvből

Csibemese – részletek a könyvből

Első verseskönyvem – részletek a könyvből

A könyvek megrendelhetők: skolikagnes@gmail.com emailcímen.