Téli versek

Hósipkás a háztető

Esik a hó, száll a széllel, kevereg a légben,
Átrepül a házak fölött, s itt esik le éppen.
Hó sipka nőtt a háztetőn, havas már az erdő,
Körös-körül puha fehér nagyanyóka-kendő.

Süvít a szél, hordja, viszi, teríti a földre,
jön a többi, szakad, rohan, tova kergetőzve.
Jobbat gondol, felkapja, és magasba repíti
Vadul rázza, megcibálja, odébb penderíti.

A Nap fáradt, aludni tér, a szél csendesül,
a hó a kertre, domboldalra halkan elterül.
Szakadatlan hullik a hó, ilyet ki látott,
Betakarja nagykendővel az egész világot.

 

   Miklós napján

Hull a fehér hópihe, házra, fűre, fára,
Holle Anyó dunnájából a tollat kirázza.

Készülődik Mikulás, havas a szakálla,
Hatalmas nagy piros zsákját szánjára pakolja.

Szalad völgyön és hegyen, át a sűrű erdőn,
Megérkezzen az ajándék, mire a nap feljön.

Kis csizmába cukorka, csoki, narancs, alma,
Örül majd az ajándéknak Laci, Piri, Anna.

Lappföld felé suhan már a Mikulás szánja,
Tele van a sok kis cipő, üres lett a zsákja.

Jövőre majd újra eljön, mikor  hull a hó,
Erdőt, mezőt betakar, mint fehér takaró.

Mikulás
Mikulás, Mikulás,
a csizmája felemás,
rőt vörös a szakálla,
fekete a kabátja.

Mikulás, Mikulás,
csizmád miért felemás?
Miért vörös a szakállad,
fekete a kabátod?

Siettem a gyerekekhez,
erdőn, mezőn, hegyeken,
éjszakára megpihentem,
sűrű sötét erdőben.

Találkoztam egy manóval,
rőt szakállú vén apóval,
mikor elszenderedtem,
elvarázsolt ő engem.

Reggel mikor felébredtem
kabátom magamra vettem,
akkor láttam, lehet–e,
hogy a kabát fekete?

Lehet bizony, fekete,
mint a barlang feneke!
Lehet bizony, ej, de jó,
megtréfált a vén apó!

Odanézz az ebugatta,
a szakállát nekem adta!
Enyémet, a fehéret,
rőt vörösre cserélte!

Fekete az egyik csizma,
hupikék a párja,
hol van már a Mikulás,
sok-sok gyerek várja!

Sok-sok gyerek keresett,
nem oldhattam kereket,
eljöttem hát felemásan,
télapósan-apókásan.