Az asztalon szanaszét hevertek a színes ceruzák, melyeket egy kisfiú hagyott ott, amikor az udvarra szaladt játszani. Sárga, zöld, piros, hosszú és rövidre kopott, frissen faragott és elvásott, mind-mind különböző volt.
– Én vagyok a legszebb, hiszen engem használ a legtöbbet a kisfiú. Tőlem piros a rózsa és az alma is – mondta a piros ceruza.
– Nem – mondta a sárga ceruza – engem szeret legjobban, hiszen velem színezi a Napot!
– Én vagyok a legfontosabb, mert tőlem lesz kék a tenger és az ég!
– Hát én hol maradok?– kérdezte a zöld ceruza – Ha én nem lennék, nem lenne zöld fű és erdő sem!
– Na, igen. Fehér nélkül viszont nem lenne hó!
– És fekete nélkül éjszaka!
– Barna nélkül a fáknak nem lenne törzse és őszi levelek sem lennének!
Amíg a színek így vitatkoztak, az ég beborult és hatalmas cseppekben esni kezdett az eső.
Sokáig esett, de a nap lassan előbújt a felhők közül, megcsillant az esőcseppeken és az égre gyönyörű szivárványt varázsolt.
A színes ceruzák csodálkozva néztek az égre, mert nem láttak még szivárványt.
A tarka híd büszkén feszült a horizonton és rámosolygott a ceruzákra.
– Nézzetek rám, milyen sok szín elfér rajtam békességben! Hiszen,ha az egyik is hiányozna, már nem lennék igazi szivárvány.
A ceruzák elgondolkodtak a szivárvány szavain, és belátták, hogy bizony minden szín ugyanolyan fontos és szép.
Csendesen összebújtak a papírlapon és együtt nézték a szivárványt, amíg az el nem tűnt az égről: ugyanolyan hirtelen, mint ahogy keletkezett.