Skolik Ágnes: Meztélábas emlékek – Tél

Nyáron nem volt unalmas az élet falun, de télen még
izgalmas is volt ráadásul.
Például akkor, amikor egy éjszaka akkora hó esett, hogy a
kerítést és a kaput nem is lehetett látni. Ez olyan 1,50-1,60
méter magas kerítés volt.
Ekkor a ház fala mellett úgy-ahogy elszórták a havat, aztán
készült belőle egy lépcső, és így fel tudtunk menni a kerítés
tetejére, és ott az utcán tovább, ugyanabban a magasságban.
Nagyon mókás volt, de úgy rémlik, hogy a felnőttek nem
örültek annyira a dolognak. Ugye autók akkor még nem voltak,
nem kellett a garázsbejáratig ellapátolni, a bicaj pedig amúgy is
pihenni szokott télen. A tyúkudvar már keservesebb dolog volt,
mert ott el kellett takarítani, hogy a tyúkok ki tudjanak jönni az
ólból. Sőt, ha disznó is volt, akkor tovább a disznóólig is el
kellett. És hát igen, a gazdasági épületek, ólak után legvégül
volt a pottyantós. Ezt is mindenképpen ki kellett szabadítani a
hó fogságából, mert bent a házban nekünk akkor még nem volt
mellékhelyiség.
És ha sikerült a kiásás, akkor egyenes út vezetett a fagyos
WC-deszkára, ami annyira nem volt nagy élmény. Nagy telek
idején nagyon meggondoltam, hányszor kellett kimenni egy
nap.
Mivel abban az időben hosszan tartó kemény hidegek
voltak, ezért a hó és a fagy megmaradt, akár hetekig. Hókotrók
akkor még nem jártak, mindenki igyekezett a portája
környékén eltakarítani a havat, amennyire lehetett. Nem voltak
egyszerűek a telek.
Szánkózni a temetődombra mentünk. Nem volt hosszú a
lejtő, viszont jó meredek, és hosszú egyenes szakasz volt utána,
nem kellett félni, hogy kicsúszunk az úttestre a szánkóval.
Ennek a temetői szánkózásnak a felnőttek megint csak nem
örültek, mert azon az úton jártunk le a faluba, illetve haza, és
hát temetéskor is arra jártak a népek. Amikor sikerült jól
kicsúszkálni a szánkóval, akkor azért nagy kihívás volt ott
felmenni gyalog, meg persze popsin csúszás nélkül leérni is
róla. Mi gyerekek a hosszú fagyban, a felnőttek a gyors
olvadásban reménykedtek.
Persze szoktunk építeni hóembert, hógolyózni, fetrengeni a
hóban. Ennek egy hátránya volt, hogy az egy szem téli
kabátunk és csizmánk nehezen száradt meg, és nem volt váltás.
És persze vártuk a Mikulást. Én már akkor is szerettem a
dolgok végére járni, és addig agyalni, vagy kutakodni, amíg rá
nem jövök. Nem sikerült. Még nekem sem. Soha!
Egyszer csak a semmiből ott termett az ajándék, a piros
mikulás zacskó, benne az elmaradhatatlan, nagyon finom illatú
narancs, a csoki mikulás, néhány csoki és szaloncukor.
Hatalmas dolog volt, egyrészt, mert ugye tisztában voltam vele,
hogy nem vagyunk túl gazdagok, másrészt meg a titok miatt.
Egy alkalommal azért sikerült ám meglátnom a Mikulást!
Éppen egy Mikulás ünnepélyre mentünk a Kultúrba, és az utca
másik oldalán ott gyalogolt a Mikulás Bácsi! Siettem volna
utána, hogy közelebbről szemügyre vegyem, de Anyukám nem
engedett, így meg kellett várnom, míg a műsorban előkerül.
Persze, nagyon a hatása alatt voltam napokig, az oviban is
elmeséltem, meg persze az összes felnőttnek, akivel a
következő napokban találkoztam. Így aztán mindenki első
kézből megtudhatta, hogy a Mikulás igenis létezik!
A Karácsony szintén a megfejtendő dolgok közé tartozott,
de erre sem sikerült fényt derítenem. Egyre nagyon
emlékszem: akkoriban egy szobánk volt csak, ami a konyhából
nyílott. A szobában két ágy volt, olyan régimódi, két szekrény,
és még egy kis heverő. Az ablak mellett egy tükrös szekrény,
az ágyak végében egy asztal. Ennek az asztalnak gyakorlatilag
egyetlen funkciója volt, mégpedig az, hogy erre érkezzen a
karácsonyfa. A szobában volt egy kis kályha, ami jó meleget
adott, és redőny volt az ablakon.
Azon az estén igyekeztem nagyon figyelni. A konyhában
voltunk egész délután Anyukámmal. A szobában le volt húzva
a redőny, és bár az ajtó üveges volt, nem láttam be a szobába.
Anyu néha bement, rakott a tűzre, úgy ahogy addig is és
azután is mindig tette. Én pedig a konyhai sparhelt mellett a
heverőn játszottam. Aztán kijött, folytatta a vacsorakészítést, és
nem is beszéltünk a karácsonyról.
Egyszer beküldött valamiért a szobába. Mivel jól nevelt és
szófogadó kislány voltam, mentem is rögtön. Amikor
benyitottam a sötét szobába, már éreztem a csodát. A kellemes
melegben kúszott felém a frissen vágott fenyő varázslatos,
semmire nem hasonlító illata.
És amikor felkapcsoltam a villanyt, ott tündökölt az asztalon
a maga egy méterével a gyönyörűen feldíszített, csodaszép,
ünnepi illatú karácsonyfa.
Én csak álltam, és csodáltam, és nem értettem, hogy hogyan
jött be a Jézuska a lehúzott redőnyön át, és hogyan tudta
észrevétlenül a szobába csempészni a fát?
Ezt máig sem értem. Talán most már 45-50 év távlatából, ha
megkérdezném, elárulná az Anyukám? Egy próbát megér.
20
Szóval, ott volt a fa és alatta az ajándék, ami vagy valami
nagyon apróság volt, vagy egy könyv. Ez utóbbival sosem
trafált mellé senki, aki engem meg akart ajándékozni. És akkor
már Anyu is ott volt, ő is nagyon csodálkozott a gyönyörű fa
miatt, és meg is gyújtott rajta egy gyertyát és egy csillagszórót.
Ebből aztán minden még szebb lett és még illatosabb.
Amikor megkaptam az ajándékomat, odakuporodtam a
heverőre, a kályha mellé, és csak néztem a fát, és szívtam
magamba a fenyő és az ünnep illatát.
Szegények voltunk, de az ünnepek mindig ünnepek voltak.
Még akkor is, ha az ünnepi vacsora héjában sült krumpli volt,
egy pohár teával.
És amikor a cserfes kicsi lánynak a játék baba helyett igazi
babái lettek, akkor igyekezett mindig megteremteni ő is az
igazi ünnepi hangulatot, hogy az ő gyermekeinek is legyen
mire emlékezni, és továbbadni majd.

 

Novellák

Olasz vacsora – részletek a könyvből

Mesék:

A csodatermő fa -részletek a könyvből

Csibemese – részletek a könyvből

Első verseskönyvem – részletek a könyvből

 

A könyvek megrendelhetők: skolikagnes@gmail.com emailcímen.

Youtube-csatornám: https://www.youtube.com/user/skolikagnes

Facebook oldalaim:

https://www.facebook.com/skolikagnes/

https://www.facebook.com/skolikkonyvek/