Skolik Ágnes : Betakarítás

A madárdaltól hangos tavaszt, s a színes-vidám nyarat elcsendesedő, lelassuló, gondoskodó időszak követte. Megpirosodott a paradicsom, zörgős lett a bab hüvelye, megsárgult  a kukoricafej ruhája. Sárga tökök kukucskáltak a kukorica sorai között, piros almák hintáztak a faágakon, száraz hagymaszárak feküdtek elaléltan, az agyagos föld felszínén.
A tavaszi iparkodás, és a nyári gondoskodás után, már csak a betakarítás volt hátra. Learatni, leszedni a termést, kamrába, verembe rakni, hogy télen, a sparhelt melegén főzhessünk, s a család asztalára mindig jusson ennivaló.
A régi háztáji kertekben a veteményezés, és minden kerti munka úgy zajlott, ahogy a szülőktől, nagyszülőktől látták. A kisleányok már gyermekként segítettek a veteményezésben, gondozásban, betakarításban, majd mikor felnőttek lettek, már ők is így csinálták maguknak s a családjuknak. Én is ilyen kisleány voltam régen, ha tetszett, ha nem, menni kellett, és csinálni.
Na de térjünk csak vissza a nyárutói kiskertbe.
A nyár utolsó heteiben kezdődött a paradicsom szedése. Eleinte csak a szépen bepirosodott terméseket szedtük le. Ezek nagy része paradicsomlé formájában köszönt vissza ránk az őszi, téli ételeinkben. Megtisztítani, megfőzni, passzírozni, forrón üvegekbe tölteni nagy munka volt, de amikor már szépesn sorakoztak a kamra polcain az üvegek, el is felejtettük a sok macerát. Ősszel pedig, amikor már nem érett tovább, leszedtük a zöldeket is, és mentek a savanyúságos üvegbe.
A babot és a tököt a kukorica közé vetettünk. A bab szépen felszaladt a kukorica szárára, a tök pedig elterült  sorok között. Amikor szüretelni kellett, akkor a mezítelen lábamat a tök szúrós levele böködte, a mezítelen karomat a bab levele, és a kukorica lándzsái bántották. A babot letéptük hüvelyestől, majd egy nagy ponyvára terítve, még tovább szárítottuk a napon. Ha már kellően zörgött, fogtunk egy nagy botot, s minden mérgünket beleadva kicsépeltük. Cséplés után a ponyva tartalmát egy vödörbe öntöttük, majd kiválogattuk, külön a száraz hüvelyt, külön a babszemeket. Aztán várunk a szélre. Akkor Anyukám  egy nagy vödröt tett a földre, a babbal teli vödröt pedig jó magasra emelte, és az alsó vödörbe eregette a babszemeket, miközben a pelyvát, a hüvelyekből benne maradt apró darabokat, a szél messzire fújta. Ha kellett, megismételte a dolgot, addig, amíg a bab szép tiszta nem lett a vödörben. Ekkor vászonzsákba öntötte, s a kamrába tette.
Amikor még kislány voltam, akkor kapával nem dolgozhattam, így a burgonya, vagy ahogy mi mondtuk, krumpli betakarításában csak mellékszereplő voltam. Ez a munka érdekes volt, azért is, mert volt, hogy összejöttek a szomszéd nénik, és kalákában történt a dolog. Hoztak kapákat, vödröket, egy kis fröccsöt és harapnivalót, és pár órát eltöltöttek a kertünkben. Jöttek a szomszéd gyermekek is, így játszottuk is egyet-egyet  munka közben. Mert hogy volt feladat azért nekünk, gyermekeknek is. A krumpli földjéről először eltávolították a száraz krumpli szárat, a gazt, hogy lehessen látni a sort, azt, hogy nagyjából merre várható a krumpli szemek előfordulása. Aztán mikor ez megvolt, egy határozott mozdulattal belevágták a kapát a földbe, s lazán lefordították a földet róla. És ha szerencsénk volt, a kapavágás után ott kukucskált a föld felszínén a sok-sok aprócska és nagyobbacska gumó, amit mi, gyerekek összekapkodtunk és a kosárba szórtunk. Aztán ha a taligán az összes hely elkelt, megteltek a kosarak, akkor valaki befuvarozta a termést az udvarra.
Krumpli szedés közben sok érdekes dolgot lehetett találni a kifordított földkupacok alatt: tücsköt, bogarat, lótetűt, de akár régi edény darabját is, vagy téglát. Ezeket azért, mert ahol a kertünk volt, ott sok évvel azelőtt cselédlakások voltak, amiket lebontottak, s elhordtak. Engem akkoriban ezek a bogárfélék nem érdekeltek, de egy színes cserépdarab tökéletesen elfeledtette velem, hogy munka van a kertben. Ezért néha valahonnan messziről hallottam, hogy a nevemen szólítanak, hogy térjek már vissza a mába, s a munkások sorába.
A krumpli ment egyenesen a pincébe, külön-külön fajtánként  szortírozva. A nagyon aprók külön kerültek, és abból lett a következő évi vető krumpli.
Volt ekkor már krumplink és babunk, kellett még egy kevés hagyma, és leveszöldség. A hagymaszedés egyszerű volt, csak ki kellett húzgálni a hagymákat, kosárba rakni, majd az udvaron napos helyen megszárítani. Szárítás után lemorzsoltuk róla a száraz leveleket, letéptük a vöröshagyma szárát, és mehetett a padlásra. Pontosabban vinni kellett, kosárkában, majd a padlás anyagos felületén szépen elteríteni, hogy érje a levegő mindenhol.
A fokhagyma szárát nem téptük le, hanem abból Anyukám egy fonatot készített. Összefonta a szárakat és felakasztotta azt is, szellős helyre száradni.
A petrezselyem, a sárgarépa és a zeller szintén szárastól jött velünk a taligán az udvarra. Itt aztán megszárítottuk, a levelektől megszabadítottuk, ha a petrezselyem és a zeller levele használható volt, azt külön raktuk, a gyökerek pedig a pincébe kerültek. Ők ott homokágyban aludtak, és így vészelték át  telet.
Közben lassan érett, pirosodott a paprika, amelyet nem csak a zsíros kenyér és a házi kolbász mellé fogyasztottunk, hanem üvegbe is került télire. Savanyú paprika, csalamádé, sült paprika, amiből télen lecsó készült, mind-mind a kertben termett, naptól megérett, csuda finom zamatú paprikából. A hegyes pirospaprika pedig felfűzve száradt, majd őrölt paprika lett belőle. Aztán volt olyan is, amikor a szép nagy paprikákat megtömködtük káposztával. Ezeket is üvegbe raktuk és ment a kamrába.
A káposzta betakarítása és feldolgozása is említést érdemel, mert nagy munka volt, amely csodálatos eredménnyel zárult. A hatalmas káposzta fejek, a már emlegetett taliga és kosár segítségével költöztek be a kertből az udvarra. Pontosabban a konyhába. Megint összegyűltek a szomszéd nénik, volt ennivaló, innivaló, úgyhogy kezdődhetett a káposztaszelés. Az asztalt leterítették fehér szőttes abrosszal, azon előkészítették a káposztafejeket, majd minden asszony a saját, otthonról hozott késével szeletelni kezdett egy-egy fejet. Az ölükben is tiszta abrosz volt, azon egy nagy vájdling, és abba szelték. Közben persze beszélgettek, nevetgéltek, kicsit ettek, kicsit ittak, s jól eltelt az idő, s elfogyott a káposzta. Ami aztán különböző fűszerek kíséretében, a pincében lévő nagy fahordóba vándorolt, és ott töltötte az időt, amíg meg nem savanyodott. Amikor ez megtörtént, akkor újra  a konyhába, onnan pedig a fazékba került. Töltött káposzta, rakott káposzta, és a disznóvágásokon nélkülözhetetlen sült káposzta készült belőle. Olcsó, de kiadós ételeket lehetett, és még ma is lehet készíteni belőle.
A kukoricasorok között hatalmasra megnőtt tököket begyűjteni már nehezebb munka volt. Ennek az ideje későbbre, október körüli időszakra esett. Kellett hozzá a taliga, s a taligára kosarak. A vasból készült taliga nehéz volt, és gyermekként nem is bírtam tolni.
Csúnya is volt, és a kereke is nyikorgott. Anyukám tolta, és mellette bandukoltam, a taliga kereke pedig keservesen sóhajtozott minden fordulatnál. Így értünk be lassan a kukorica sorok közötti útra, ahol a taliga leparkolt, mi pedig mentünk tököt vadászni. Haladtunk végig a sorok között, bekukkantottunk a nagy levelek alá, kémleltük a kukoricaszár erdőt, s ha megtaláltunk egy nagy sárga tököt, gyorsan leszakítottuk és kicipeltük az útra a kosárba. Volt amikor én csak a megtalálásig jutottam, mert a tök szára nehezen adta a termést, ami ráadásul olyan nehéz volt, hogy az apró gyermekkarok nem bírták el. Amikor a taliga tele lett, Anyukám betolta az udvarra, és berakta szépen a faházba, ami nem is fából volt, csak valamiért rajta ragadt ez a név. Talán régen ott tartották a tűzifát? Nem tudom, s nem is kérdeztem soha. Aztán mentünk újra a kertbe, s vadásztuk a további tököket. Ez így ment addig amíg  be nem esteledett, vagy el nem fogytak a tökök.
Őszutón, amikor már minden zöldség bekerült az éléskamrába, a kukoricaszárak még mindig ott magasodtak az ég felé. Elsárgultak, zörgött a levelük, a kukoricafej szőke haja is megbarnult már.
Az utolsó nagy kerti munka a kukoricaszedés volt. Nosza jöttek megint a szomszédok, kosarakat hoztak, enni-inni hoztak, zsákokat is a biztonság kedvéért.
Minden sorba beállt egy asszony vagy ember, előttük  kosár, s abba törték a fejeket. Lehántották a ruháját és úgy dobták a kosárba. Amikor a kosár megtelt, zsákba öntötték, amikor a zsák megtelt, a száját bekötözték, s a taligára rakták. Amikor a taliga megtelt, akkor egy férfiember fogta, s betolta az udvarra, beöntötte a góréba. Aztán zsákostul, s taligástul visszament a következő fordulóért.
Addig járt a taliga az útján, míg el nem fogyott a kertből az összes aranyszínű fejecske, és meg nem pihent a góréban a társai mellett. Akkor aztán megpihenhetett a taliga is, aki szépen végigszolgálta a nyárutó s az ősz munkálatait.
És megpihentünk mi is, hiszen a magunk s az állataink számára megtermelt javak már a pincében, kamrában, padláson  várták a hűvöst, a deres novembert, a fagyos decembert.
Volt, ami elfogyott hirtelen, de volt, ami megvárta  a tavaszt, és akkor varázsolt bőséges, egészséges étket az asztalunkra.