Meztélábas emlékek -részlet

Meztélábas emlékek

 
Rekkenő nyarak, csikorgó telek. Virágillatú tavasz és langymeleg ősz.
Akkoriban még voltak évszakok, rendesen, úgy, ahogy a nagy könyvben megvolt írva. Nyáron nyár, télen tél, közte meg ami éppen aktuális volt. Nyáron szigorúan egy szál pólóban, kisgatyában,  meztéláb, télen meg mint egy  eszkimó, orrhegyig beöltözve.
A falu egyik mellékutcájában laktunk, ahol akkor még csak földút volt, és a járda sem volt lebetonozva.
Abban az utcában tehenek nem laktak, így sajnos reggeli és esti, tehénlepénnyel tarkított vonulást nem láttam. Nagy szerencsénk volt, nem kellett kerülgetni a végtermékeket a csorda után az utcán.
Autók sem nagyon jártak akkoriban. Ha mégis odatévedt egy, akkor az egész utca egy másodperc töredéke alatt a kapuban állt és nézte, hogy milyen autó és kihez megy?
És ha már kimentek és épp nem kellett sietni befelé, akkor beszélgettek egy kicsit: ki mit főz, mikor kapál, hova megy aratni, vagy betakarítani, vagy épp arról, hogy milyen pletykát hallott a szomszéd Mariskáról.
Tv-műsorokat abban az időben még nem vitattak meg, merthogy televíziók sem voltak az utcában, senkinek.
Aztán lett egy, akkor az egész utca odajárt tv-t nézni. Aztán lett még egy, ez az én nagy szerencsémre a nagynénémé volt, így aztán mehettem minden este mesét nézni.
Szóval amikor elment egy autó, megtelt az utca néppel, és közösen szívhatták be a port, amit egy szép kánikulai nyári napon felvert az autó. Eső után meg persze a tócsák vize elől kellett menedéket keresni, szóval izgalmas egy világ volt, meg kell hagyni.
Sem a por, sem a kánikula nem zavart abban minket gyerekeket, hogy ne meztéláb csatangoljunk.
Néha elmentünk sétálni, fel a mezőre, a mezei utakra, ahol a lovaskocsik és a traktorok jártak.
Egy kiadós nyári zápor után napokig megmaradt a víz a kerékcsapában, mi pedig kifejezetten ezeket kerestük. Ezekben a tócsákban ugyanis nem csak víz volt, hanem egy idő után mindenféle apró úszó élőlények. Ebihalféleségek. Igazából sosem tudtam meg, hogy mik, mert vagy nem mentünk vissza később megnézni, vagy felszáradt a tócsa és nem fejlődött ki az állatka. Az ebihalas tócsa után a legnagyobb érdekesség a pipacs és a búzavirágtenger  volt a búzamező szélében, ezekből mindig vittünk is haza egy csokorral.
Mindezek mellett persze még rengeteg érdekesség volt, ami leköthette egy gyermek figyelmét, amit tanulmányozhatott, amit játékká avathatott, és végül sok-sok tapasztalás után megismert.
Például, hogy a csalán csíp, a dió zöld héja megfogja a kezünket, az akáctüske bök. Sőt, ha valakinek nincs szerencséje, akkor nagyon bök.
Nekem nem volt szerencsém, egyik nyáron belefúródott egy úgy a meztélábamba, hogy kihúzni sem lehetett. Pontosabban nem nagyon dicsekedtem vele el otthon, bíztam a jó szerencsémben, hogy majd eltávozik belőlem a tüske.
Sajnos nem így lett. Hetekig jött velem mindenhova, elmentünk együtt nyaralni a másik nagynénémhez egy másik faluba. Addigra már eléggé fájt, szerettem volna megszabadulni tőle, de amíg lehetett, nem vertem nagy dobra a dolgot. Ő meg aztán olyan makacs volt, hogy nem akart elválni tőlem. Egyszer aztán már nem lehetett titkolni, lévén hogy menni is alig bírtam miatta.
Akkor  a nagynéném mindenféle kerti praktikát bevetett, de nem sok sikerrel.
Paradicsomot, másnap liliomlevelet kötözött rá, hogy kijöjjön a tüske, de nem akart. Napokig próbálkozott a bekötözésekkel, és igyekezett rábeszélni engem, hogy engedjem hogy kioperálja onnan. Én persze hevesen ellenálltam, aminek az lett a vége, hogy egyrészt egyre jobban fájt, másrészt tönkretette a nyaralásomat.
Egy reggel, valami hirtelen ötlettől vezérelve a nagynéném és a két nálam idősebb fia haditervet eszeltek ki ellenem. A vége az lett, hogy a két gyerek lefogott, Margit néni pedig nekiállt kicibálni a talpam tüskéjét. Egyetlen dolog volt, amire nem figyeltek: az egész lefogós támadást a ház utcára néző teraszán követték el, nem számítva arra, hogy az akciót Ágika esetleg végigüvölti. Márpedig úgy tett.
Sok percig tartott, nem tudom meddig, mert egy örökkévalóságnak tűnt, de én keményen és hangosan végigüvöltöttem, kiabáltam, és jajgattam.
Az akciónak két eredménye lett: ki tudták venni a tüskét a talpamból és perceken belül az egész utca tudta, hogy tüske volt benne.
Természetesen a hálám jeléül utána még órákon át duzzogtam, mert fájt is amit műveltek, meg hát az egész utcás hírnév sem volt kedvemre való. Viszont utána azért tényleg jobb lett. Volt még néhány bekötözés meg fertőtlenítés, kicsi babusgatás, de a talpam sebe gyorsan gyógyult. A lelkemé annál lassabban, ha még így 40 év múlva is emlékszem rá….
Amikor én gyerek voltam, akkor még nem volt a gyerekeknek ennyi játéka, nem volt televízió, számítógép meg főleg nem.
Amit láttunk, ismertünk, hallottunk, azt a saját tapasztalatainkból ismertük. Ezért aztán játszani is azt játszottunk, amit a nagyoktól láttunk.
Egyik kedvenc nyári játékunk a boltos játék volt. A falusi vegyesboltba ugye sokszor jártunk, láttuk mi, és hogyan történik ott.
Nem volt nagy dolog otthon egy ilyen boltot megépíteni. Kiszedtük a szemétből a konzerves dobozokat, papírdobozokat, mindent, amit ki lehetett nevezni bolti árunak vagy kelléknek.
A szalámit volt nehezebb megoldani, és azt sejtettünk, hogy ha kitudódik, nem fognak neki a felnőttek örülni. Mivel a szalámi a zöld, éppen növekedésben lévő kukoricaszár volt. Azt szépen levágtuk, lefejtettük a külső levelét, és máris olyan volt, mint egy rúd szalámi. Persze ettől kezdve a kukorica nem volt kukorica többé, tehát termést nem hozott, de minket ez, akkor annyira nem érdekelt. És az sem, hogy zöld volt, holott a szalámi jó esetben nem zöld. Aki kért szalámit, annak szépen leszeleteltük és jó pénzért eladtuk.
Aztán volt a boltban pl. só, cukor, és liszt. Ezek az árokparton növekvő füvek, gyomok magjai voltak. Szépen leszedegettük őket, beletettük egy-egy dobozba, és kész. az egyik kedvenc például a parlagfű magja volt. És nem, senki nem lett tőle allergiás, és beteg sem.
Gyümölcsöt is lehetett kapni a boltban, többnyire az idénynek megfelelőket és amiket le tudtunk szedni a fáról vagy bokorról.
Egy krumplisládát lefordítottunk, az volt a pult. Mögötte egy kicsi sámlin ült a boltosnéni.
A vevő pedig jött és vásárolt. Minden ugyanúgy zajlott, mint az igazi boltban. Pénzünk is volt természetesen, vagy barackmag, vagy mogyoró, vagy amit éppen találtunk.
Órákat el lehetett így játszani, és a végén mindenki boldog volt. Nem volt nyertes és vesztes, nem halt meg senki, és két élete sem volt senkinek, mint a mai modern számítógépes játékokban.
Sokba sem került és kárt sem tettünk, na jó, csak abban a néhány kukoricaszárban, amiből kijött a néhány rúd szalámi.
A boltos játékon kívül néhány dolog megmaradt még a fejemben. Az egy műanyag baba volt, aminek nem lehetett mozgatni a végtajgait, a szeme sem mozgott, és a haja is ugyanabból az öntött műanyagból volt mint a teste. Öltöztetni sem nagyon lehetett szóval igazából nem is tudom, mi célt szolgált, de hát akkoriban ez volt a divat, és erre volt pénz…
Aztán a szomszédoktól kaptam egyszer egy csodababát! Ő szép ruhában volt, olyan merev műanyag volt a teste, és a hátán volt a felhúzója. Ha felhúztuk akkor mozgott keze-lába és “sírt”. Vagyis nyöszörgött. Ez a baba óriási kincs volt, nagyon kellett rá vigyázni és sokáig meg is volt.
Öltöztetni ezt sem lehetett, csak bőgetni, utána meg lefektetni aludni. Aztán felkelteni, felhúzni és bőgetni. És akkor hiába vigasztalta az ember, hogy ne sírjon, addig amíg le nem járt addig sírt.
Ennyit tudott.
A következő babám egy igazi hajas baba volt, amit már nagyobbként 10 éves korom körül kaptam Húsvétra. Igazából nem emlékszem, hogy vártam-e vagy kértem-e ajándékot a nyuszitól.
Arra emlékszem, hogy át kellett mennem a nagynénémhez a szomszédba valamiért.
Aztán amikor visszamentem, ott ácsorgott a hajas baba a dobozában az ajtó mellett, néhány piros tojás kíséretében. A baba akkora mint egy igazi újszülött baba – még mindig megvan, itt kuksol a hátam mögött a szekrényben-, rózsaszín haja van, és alvós szeme volt, de az már elromlott.
Vagyis az egyik romlott el, szóval mostanra olyan kis kancsal, 30 %-ra leszázalékolt felnőtt baba benyomását kelti.
Gyönyörű ruhája volt, világoskék pulcsi és fehér nadrág. És gyönyörű volt az egész baba!
Az én babám, az én első, igazi, komoly játékom! Határtalan lehetett az örömöm, és mint az ábra is mutatja, féltett kincs lett az első, igazán komoly játékom. És talán az utolsó is volt. Mindig kaptunk valamit, de legtöbbször könyvet. Játékot ritkán. Bicajt egyáltalán nem. Fölösleges dolgokat sem.
Valami aprót, mert ünnep van. Szegények voltunk, ételre is nehezen jutott.
Nem is kértem, holott láttam, hogy a többieknek van. A többieknek több volt. De valahogy mindig megbékéltem, elfogadtam, feltaláltam magam a kevéssel és egyszerűvel, ami volt.
Mert erre neveltek. Szerényen elfogadni a szegénységet. És megtalálni benne, ami szép.
Az utca ahol laktunk, egy újonnan épült utca volt, nem is volt hosszú, nem sok ház volt benne. Persze, mindenkit névről ismertünk, ahogy az akkoriban szokás volt faluhelyen. És ez talán mára sem változott meg.
Nekem szerencsém volt, mert jó szomszédjaink voltak.  Mindegyik szívesek fogadott, ha átmentem.
Az egyikhez azért szoktam menni, mert a fiúnak olyan lendkerekes repülője volt, amilyet én még előtte sehol nem láttam. Így hát, ha kedvem szottyant játszani vele, átkéretőztem, és ha neki is volt kedve játszani, akkor játszottunk a repcsivel.
A szembe szomszédban galambok voltak, és labdarózsa az udvarban. És ha átmentem, akkor a Terus néni mindig kérdezgetett, én pedig meséltem minden féléről. Vagy ha nem kérdezett, akkor csak csendben figyeltem, hogy mit csinál. Nagy valószínűséggel el volt a ritkábbik eset.
A közvetlen szomszédunkba többnyire cukros kenyérért jártam. Ezt otthon valami miatt sosem kaptam, de egy idő után rájöttem, hogy a szomszéd néni bármikor hajlandó megkínálni vele. Ezt persze ki is használtam és lógtam át, amikor csak tudtam. Jaj, amikor a Juliska néni meglátta, hogy megyek feléjük, már vágta a karéjt, vizezte, cukrozta, én pedig mindig illően megköszöntem és felfaltam. Mint aki egy hete nem evett. Anyukám néha nem akart elengedni, az okra már nem emlékszem, de tény, néha könyörögni kellett. Holott nem mentem naponta többször, sőt talán naponta sem. Aztán, ha már ott voltam, ott maradtam kicsit beszélgetni. Mert azt nagyon tudtam akkor is, de nem emlékszem, hogy bárkit is zavartam volna ezzel.
Pár házzal odébb lakott a nagynéném. Hozzá is sűrűn jártam, sőt néha anyukám ott is hagyott, amikor neki dolgoznia kellett menni.
A nagynéném persze kihasználta  a helyzetet és befogott dolgozni. Persze csak tavasszal, nyár elején.
Leültetett egy sámlira az udvar közepén, odahozott egy kosár krumplit és az volt a dolgom hogy leszedegessem a csírákat róla. Igazából a dolog okát nem tudtam nem is érdekelt. Ücsörögtem, csírázgattam és eltelt  délután.
Amikor a házban kellett lenni, ott is feltaláltam magam. A nagynéném a gombokat alumínium dobozokban tartotta. Ezeket a dobozokat a gyógyszertárból vitte haza, ahol a szemétbe dobták miután kiürültek. Valami alapanyagokat tárolhattak benne.
Akkorák voltak mint egy csésze, és csavaros tetejük volt. Ezeket szoktam elkérni, a gombokat kiborítani és azokban gyönyörködni. Aztán visszarakni, és ha volt még idő, még egyszer kiönteni.
Volt abban kisebb-nagyobb, fehér és színes, gyöngyházfényű, és fából készült, hatalmas kabátgomb, és párnára való apróka, minden-minden csuda dolog.
Közben persze nyilván itt sem állt be a szám, hanem folyamatosan szóval tartottam a rokonságot. Én akkor ezt teljesen természetesnek gondoltam. Így volt rendjén.
Végülis senki nem állította az ellenkezőjét….
 

A novella az Olasz vacsora című könyvben jelent meg.


 MEGVESZEM A KÖNYVET!