Skolik Ágnes: Luca állatóvodája

Luca éppen a szobájában rajzolgatott, amikor csöngettek. Hallotta, ahogy anya ajtót nyitott, és fülelt, hogy vajon ki jöhetett hozzájuk? Hamarosan meghallotta a nagypapája hangját és már szaladt is elé.
– Szia Papa, mit hoztál nekünk? – kérdezte a kislány a nagyapját.
– Hoztam nektek virágot, a mama kertjében szedtem – válaszolt mosolyogva a nagypapa, miközben odanyújtotta anyának a virágcsokrot.
– Jaj de szép virágok, köszönjük szépen! Beleteszem őket gyorsan a vázába – mondta anya.
Amíg a felnőttek beszélgettek, Luca a színes csokorban gyönyörködött.
– Nézd Papa, egy csigát is hoztál nekünk – mutatott a virág szárán gubbasztó csigára. Szegény csigabiga úgy meg volt rémülve, hogy a szarvát sem merte kidugni a házából.
– Ne félj, nem bántalak – nyugtatta meg Luca a csigát, miközben óvatosan a kezébe vette a kis állatot. Megsimogatta a csigaházat, és azon gondolkodott, hogy mi legyen a váratlan vendég sorsa.
– Anya, a csigusz biztosan éhes, mit adjak neki enni? – kérdezte anyától.
– Szerencsére éppen van itthon saláta, annak szerintem örülni fog – felelte anya.
Luca keresett egy kis dobozkát, az aljára tette a salátalevelet, arra pedig a csigát.
– Csigabiga gyere ki, egyél egyet ideki – kérlelte, de a kis állatka nem hallgatott a mondókára. Luca egy darabig várta, hogy meggondolja-e magát, de hiába, az csak nem akart kijönni a házából.
Közben elkészült az ebéd és a család leült ebédelni. Amikor a süti is elfogyott, Luca megköszönte az ebédet, bement a szobájába, és megnézte mit csinál a csigája. Óvatosan közelített a dobozhoz, és látta, hogy az új barátja már evett egy kis salátalevelet!
– Anya, Apa nézzétek, a csigusz is megebédelt – nevetett a kislány.
– Akkor most hagyjuk pihenni, gyere, mesélek neked valamit – mondta apa. Kerestek egy állatos könyvet és elolvasták, hogy mit szeret enni a csiga, és milyen helyen érzi jól magát.
Attól kezdve az új családtag körül forgott az élet Lucáéknál. Szép lakhelyet készítettek neki, bevásárlásnál is gondoltak rá, a boltos nénitől kértek salátalevelet, répát, káposztát, és Luca boldogan gondozta a kis állatot. Néhány nap múlva már Luca ujján mászkált, tekingetett a csápjaival, már nem volt olyan félős, mint az első napon.
– Anya, mit gondolsz, a csigának vajon nem hiányoznak a barátai? Nem kellene kivinni a szabadba, hogy ott éljen a többi csiga között? – kérdezte Luca egyik este az anyukáját.
– Hát, biztosan hiányoznak neki – gondolkodott el anya – Lehet, hogy jobban érezné ott magát – mondta anya.
– Akkor vigyünk ki. Tudom is hogy hova. Az ovi előtt van egy virágoskert, oda tesszük, és akkor, ha megyek az oviba, mindig láthatom – mosolygott Luca.
Másnap reggel Luca beletette a kis csigát egy dobozba, az ovi előtti virágoskertben pedig szabadon engedte. Ezután minden reggel, amikor ment az oviba, és minden délután hazafelé menet megkereste a csigáját, és megsimogatta, beszélgetett hozzá.
Egy esős reggelen Luca meglátott a járdán egy gilisztát.
– Hát te giliszta, itt nem lesz jó neked, mert véletlenül eltaposnak az emberek. Gyere, mutatok egy klassz helyet, ahol biztonságban leszel! – azzal egy papír zsebkendő segítségével megfogta a gilisztát és betette a virágágyásba.
– Itt van a csiga is, csússz oda hozzá, és barátkozzatok össze – búcsúzott el az állatkától, és bement az óvodába.
Délután, amikor hazafelé mentek, már két állatot keresett a virágok között. A csigát meg is találta, de a gilisztát nem. Az biztosan bebújt a föld alá.
Ezen a napon az oviból nem haza mentek, hanem Rózsi mamához a hegyre.
Luca nagyon szeretett ott lenni, mert a mama kertje nagyon szép volt, sok színes virágot láthatott és persze volt mindenféle, kisebb-nagyobb állat, bodobácsok, poloskák, katicabogarak, és egyszer még egy kígyót is látott!
A mama éppen a veteményesben dolgozott, amikor megérkeztek. Bosszankodott, mert a zöldségeit megrágták a meztelen csigák, a krumpli leveleit meg a krumplibogarak.
– Ne mérgelődj Mama, segítek neked összeszedni ezeket a kártevő állatokat, és elviszem őket az állatóvodába – vigasztalta Luca a mamáját.
– Állatóvoda? Hát az meg hol van? – kérdezte csodálkozva mama.
– Ott van az ovi mellett a virágoskertben. Oda vittük a csigámat, és egy gilisztát, és most elviszem oda a meztelen csigákat és a krumplibogarakat is. Jól ellesznek ott egymással, és ott nem tesznek kárt semmiben – nevetett a kislány, és már szaladt is, hogy a kis homokozó vödörbe összeszedje az apró állatokat.
– Maradjatok itt szépen, keressétek meg a csigát, és a gilisztát – mondta másnap reggel a meztelen csigáknak és a krumplibogaraknak, amikor kirakta őket a virágágyásba.
Délután, amikor Luca kijött az oviból, az első útja a virágoskerthez vezetett. Megnézte, hogy minden rendben van-e az állatkáival. Kicsit beszélgetett velük, aztán elbúcsúzott tőlük és elindultak hazafelé.
A játszótér felé mentek, mert a kislány szeretett volna hintázni. Odaszaladt a hintához, de még szerencse, hogy nem huppant bele azonnal, mert a hinta ülőkéjén ott búslakodott egy törött szárnyú katica.
Luca óvatosan felemelte, és odaadta anyának.
– Nézd Anya, el van törve szegény kis katica szárnya. Vajon meg fog gyógyulni? – kérdezte szomorúan.
– Sajnos nem tudom, de ha szeretnéd, vigyük haza, és próbáljuk meg meggyógyítani – válaszolta anya.
Luca már nem is akart hintázni, elindult hazafelé, a markában szorongatva a katicabogarat. Útközben gyűjtöttek faleveleket, és otthon egy levelekkel bélelt dobozba tették a katicát. Napokon át etették, de a szárnyát nem tudták meggyógyítani. Akkor Luca úgy döntött, hogy kiviszi a katicabogarat is az állatoviba.
Másnap reggel óvatosan letette a virágoskertbe, elbúcsúzott tőle, de megígérte, hogy délután újra találkoznak.
Amikor bement az oviba, az állatóvoda lakói mind odagyűltek a katica mellé. Észrevették, hogy el van törve a szárnya szegénynek.
– Hogy segíthetnénk szegény katicán? – kérdezte a házas csiga a többi állattól.
– Én sajnos nem tudom – válaszolt a meztelen csiga.
– Én sem tudom – hümmögött a krumplibogár.
– Én egyszer hallottam, amikor az emberek beszélgettek, és azt mondták, hogy a fenyőfa gyantájával mindent meg lehet ragasztani – csúszott ki ekkor a giliszta a föld alól.
– De sajnos nem tudok repülni, ezért hiába van itt a virágoskertben egy fenyőfa, nem tudok felszállni rá – mondta szomorúan a katicabogár.
– Majd mi segítünk – nyugtatta meg a krumplibogár – gyere, mássz ide erre a falevélre, aztán indulunk is.
A katicabogár felmászott a falevélre, a krumplibogarak megfogták a falevelet, és felrepültek vele a gyantás fenyőfára. Ott aztán bekenegették a katica szárnyát a gyantával és óvatosan összeillesztették a törött darabokat.
– Most maradj itt, amíg megköt a ragasztó – mondta az egyik krumplibogár, és otthagyták a fenyőágon a katicát.
Délután Luca hiába kereste a virágoskertben a katicát, nem találta meg.
– Hol lehet a kis katicám? – kérdezte szomorúan – hiszen nem tudott elrepülni a törött szárnyával.
Akkor mintha a nevét hallotta volna valahonnan a magasból.
– Luca, itt vagyok – hangzott újra a fenyőágak közül. Luca felnézett a fára, és meglátta a katicabogarat az egyik fenyőágon.
– Hát te hogy kerültél oda, hiszen nem is tudsz repülni – csodálkozott a kislány.
– A krumplibogarak repítettek fel, és megragasztották a szárnyamat – válaszolt mosolyogva a katica, azzal széttárta a szárnyait, és lassan leereszkedett Luca kezére.
– Jaj de jó, hogy meggyógyítottak a krumplibogarak! Most újra repkedhetsz mindenfelé – nevetett boldogan a kislány.
– Bizony, ezért jó, ha vannak barátaink, mert segítenek a bajban – mondta a katica, miközben hálásan nézett a csigákra, a krumplibogarakra, a gilisztára, mert nekik köszönhette, hogy újra tud repülni, úgy, mint régen.