Ki a legértékesebb?

A retekmagok fázósan kuporogtak a hideg és nedves földben.
– Gyere közelebb, melegíts meg!- mondta az egyik magocska a másiknak.
– Sajnos nem tudok- felelte a másik. A retekmagokat ritkára vetik, hogy szép, nagy, kerek retek fejlődhessen belőle.
A másik sorban szorosan összebújva hallgatták a beszélgetést a sárgarépa magjai. Őket sűrűn vetették, mert nekik nem kell olyan széles hely, a föld alatt növekvő terméseknek.
Odébb, kis zöld levelű saláták igazgatták leveleiket a hűvös tavaszi reggelen. Ők az egész telet a szabadban töltötték, és nem zavarta őket a hideg.
A borsó hatalmas magjai sem fáztak. Már javában készültek arra, hogy az apró csíra kibújjon a héj alól, és utat törjön magának a szabadba.
Egy másik parcellában apró kis hagymákat duggattak, mellettük fehér szoknyás fokhagymagerezdek kandikáltak ki a föld alól.

A völgyben már elolvadt a hó, csak néhány piszkos hókupac emlékezett a csupa fehér, csillogó, jeges téli világra. Ahogy teltek a napok, egyre melegebb lett és felébredt a természet a hosszú téli álomból.
A márciusi nap még erőtlenül, bátortalanul sütött és nem tudta felmelegíteni a veteményes porhanyós földjét, ahol  a kis magvak már nagyon várták a meleget. Napról napra több vizet szívtak magukba, megduzzadtak és a magok belsejében növesztették az apró csírákat.
Így készült az új életre a retek, sárgarépa, a petrezselyem és a borsó.
A kis csírák azon versenyeztek, hogy melyikük bújik ki előbb a föld felszínére.
Csak néhány napot kellett várni, hogy megtörténjen a csoda: a borsócsíra utat tört magának az apró rögök között, majd körülnézett. Sehol egy zöld hajtás, csak a barna föld köszöntötte mindenütt.
A napocska melegen rámosolygott, melytől a borsócsíra egészen megbátorodott.
– Gyertek, gyertek, testvéreim, csudajó idekinn! – szólt a többi kis csírának, akik még a föld alatt voltak. A kis csírák megbátorodtak és egymás után dugták ki kis fejüket a föld alól. Amint a föld fölé kerültek, már bontották is ki első pici leveleiket.
A borsót a  hagymalevelek követték. Mint apró zöld dárdák úgy ágaskodtak a napsütés felé. Aztán következtek a retek apró csipkés levelei.
Lassan egy hónap telt már el az első borsólevél kikelése óta.
Az ágyások szépen kizöldelltek, már csak a sárgarépa és a petrezselyem csipkés levelei nem bújtak  ki a föld alól. A májusi nap aztán őket is kicsalogatta rejtekhelyükről.
A retek ekkor már növesztette szép piros termését, és mosolyogva figyelte a lusta petrezselymet és sárgarépát.
-Én már lassan érett leszek, ti meg még csak most ébredtetek el?- kérdezte tőlük kissé gúnyosan. – Én leszek az első, aki a család asztalán hirdetem a tavaszt!- tette hozzá és kidüllesztette roppanós piros pocakját.
– Lassan a testtel retek koma!- szólt a saláta, aki már szépen fejbe borulva napoztatta üde zöld leveleit. – Értem talán már holnap jön a gazdaasszony!
– Bizony, mi is gyorsan fejlődünk és napok alatt friss ropogós zöldhagymaként kerülhetünk az asztalra a vajas kenyér mellé. -hajlongtak a szélben a zöldhagymák.
– Hát majd meglátjuk, ki a legértékesebb! – zörrent meg az apró borsószem a pici lapos hüvelyében.
– A meleg napsütés és a langyos májusi eső gyors növekedésre késztette a növényeket. A későn kelő sárgarépa és petrezselyem is szépen fejlődött. Cakkos, csipkés leveleik összefogózva táncoltak a szélben, gyökerük igyekezett minél hosszabb és kövérebb lenni.
A gazdaasszony minden nap megjelent a kertben. Hol gyomlálgatta, hol öntözgette az apró növényeket, máskor pedig csak sétált és gyönyörködött bennük.
Az egyik alkalommal szokatlanul sokáig sétált a petrezselyemágyás mellett.
– Nocsak -gondolta a retek- csak nem azt a csenevész petrezselymet akarja leszedni a gazdaasszony? – gondolta magában, miközben pökhendi pocakját igyekezett még nagyobbra domborítani.
– Gazdaasszony, itt vagyok! Én vagyok a legszebb és a legfinomabb! – kiáltotta . A gazdaasszony ügyet sem vetett rá. Leguggolt a petrezselyemágyás mellé és gyengéd mozdulatokkal csipegetni kezdte az illatos üde zöld levélkéket. A retek erre olyan mérges lett, hogy szétvetette a düh. Széles fehér repedés keletkezett a gömbölyödő piros pocakján.
A gazdaasszony odalépett a reteksorok mellé és a leveleket széthajtva megnézte a piros terméseket.
– Hát ez a retek csúnyán szétrepedt, nem szedem már fel – mondta és továbbment a saláta felé.
A saláta levelei szépen átölelték egymást, mert tudták, hogy az tetszeni fog a gazdaasszonynak.
És így is történt. A hatalmas salátafej is bekerült a kosárba a petrezselyem zöldje mellé.
A következő napokban sok-sok eső esett. A veteményesben egymással versengve nőttek, zöldelltek a növények.
Már a borsó is hatalmas szemeket növesztett, majd szétfeszítette az őt rejtő hüvelyeket.
A gazdaasszony nap mint nap megjelent, kis kosárkával a kezében.
Szedett a borsóból, a fejbe borult salátából és az illatos, karcsú zöldhagymából és a szép piros, nagy pocakos retekből is.
Néhány héten belül a borsó, a saláta és a retek el is fogyott a kertből, helyére paradicsom és paprikapalánták kerültek.
A sárgarépa és a petrezselyem serényen növekedett, szép zöld levelei és szép, vastag gyökerei lettek.
A gazdaasszony egész nyáron szedett belőlük. Néha csak egy kevés petrezselyemzöldet, máskor a gyökereit is.
Tavaszra nyár jött, nyárra ősz, és a márciusban elvetett zöldségek közül már csak a sárgarépa és a petrezselyem volt a földben.
Ősszel, amikor már hűvösek voltak az éjszakák és nappal is bágyadtan sütött a nap, a gazda aszony egy hatalmas kosárral jelent meg a kertben.
Óvatosan kiásta és a földtől megtisztítva a korsárba rakta a gyökereket, majd a hűvös pincébe, homokba fektette, és jól betakarta őket.
Így aztán sem a hideg tél, sem a sötét nem ártott a sárgarépa és a petrezselyem hosszú, kövér gyökereinek.
Tavasszal, amikor újra elkezdődtek a munkák a veteményesben, a gazdaasszony az utolsó szálakat is felvitte a pincéből, és finom levest készített belőlük.
Ezután kiment a kertbe, hogy a szépen megmunkált földbe elvetette az első veteményeket: a retket, a borsót, a sárgarépát és a petrezselymet.
Amikor a munkával végzett, bement a házba, megmelegítette a zöldséglevest és ebédelni kezdett.
Közben eszébe jutott a tavalyi tavasz, amikor azokat a magokat elvetette, aminek a terméséből most, egy év múlva is finom, egészséges levest főzött.( Skolik Ágnes)

A mese A csodatermő fa című könyvben jelent meg, 2015-ben. A könyvből több részletet olvashatsz itt : A csodatermő fa