Skolik Ágnes: Megjött a Mikulás
December volt. A dermesztő hideg, csodálatos jégvirágokat karcolt az ablakra.
Látszott a lehelet is, a kicsiny szobában. Palkó a kályha mellett ült, de meleget csak akkor érzett, ha csepp kezeit összedörzsölgette. Hiába volt kályha, tüzelő nélkül.
Édesanyja az asztalnál tésztát gyúrt. Gondterhelten, szótlanul dolgozott. A kályhára gondolt, ami nem melegít. Vagy a fára, amely még az erdőben áll, ahelyett, hogy a kicsiny szobát melegítené. Vagy a bukszára, ami üresen tátong a szekrény fiókjában.
Még csak most kezdődött a tél, de már hosszú és keserves. Nincs enni, nincs fűteni, nincs meleg kabátra. Ninccsel kell betömni a kicsiny gyermek száját is.
A gyermek a kályha mellett érzi, tudja, mire gondol az Édes. Hallja, érti a ki nem mondott szókat is.
Bár gyermek még, de mint felnőtt gondolkodik a jelen szomorúságról.
Néz kifele a jégvirággal hímzett ablakon, nézi az utcán játszó barátokat, kiknek van csizmája, s meleg kabátja, van étele, van boldogsága.
Nézi, s nem érti, nekik miért nem adott az Úr, miért csak üres kenyér, langyos kályha jutott. Nem érti az apró gyermek eszével, miért van az egyiknek, s miért nincs a másiknak.
Felhörpinti a maradék langyos teáját, elmajszolja a kenyérhajat, és aludni tér. Magára húzza a vastag dunnát, belefúrja a fejét a tollas párnába, és igyekszik hamarost az álmok mezejére tévedni.
Halkan, messziről még hallja, ahogy az édes a konyhában dolgozik. Elmosogat, pakol, rendet rak estére.
Másnap reggelre kelve a szoba még hidegebb lett, s a jégvirágok az ablakon még kövérebbek.
Édes még szótlanabb, Palkó még szomorúbb. Lassan iszogatta a meleg tejet, hogy tovább kitartson, lassan majszolta a kenyeret, hogy jóllakjon vele.
Édes magára kapta feslett gúnyáját és dolgozni indult. Kegyelmeséknél dolgozott hetente egy napot, ebből lett aztán kicsivel több enni s innivalójuk. Néha fát is kapott a gróftól. Azon a napon meleg volt a szegényes szoba. Hetente egy napot.
Palkó az ablak mellett ült, nézte a csipkés jégvirágokat, és a gyerekeket, akik az utcán játszottak. Nekik volt meleg gúnyájuk, meleg csizmájuk, mehettek szaladni a jéghideg utakra is.
Palkó összehúzta magán a kicsiny mellénykét, betakarta a lábát az ócska feslett pléddel, és nézte odakünn a hófehér, békés, hideg világot. Eszébe jutottak a sárkányok, és királyok, amiről a könyvben olvasott. A könyvet a kegyelmes úrtól kapták még tavaly Karácsonyra. Ez az egy könyvük volt. Sok színes kép volt benne, és érdekes mesék. Palkó nap mint nap elővette, s olvasgatta a történeteket a királyokról, hercegekről, és szegény gyerekekről.
Gondolatai éppen egy mese közepén jártak, amikor hazaért az édesanyja. Kis kosárkát hozott, letakarva kockás keszkenővel. Arca kipirult, szemei mosolyogtak, s ettől Palkó is jobb kedvre derült.
A kosárban kenyér volt, vaj, kevés hús, lekvár, mit a kegyelmesné küldött Palkónak. És egy könyv, amit a Gróf úr küldött.
Vacsora után Palkó olvasni kezdte a könyvet. Az egyik mesében a Mikulásról volt szó. A Mikulásról, aki a szegény családoknak segített, szent ember volt, s mindenki szerette. És aki, ha kértek tőle a gyermekek, teljesítette a kívánságot. Hosszú, fehér szakálla volt, s piros bundája, gyönyörű szarvasok húzták a szánját, amivel a sok ajándékot vitte a gyermekeknek.
Este, amikor Palkó bebújt a dunna alá, s nyakig betakarózott, eszébe jutott a piros kabátos, jóságos Mikulás. Ahogy gondolkodott, mély álomba merült. Álmában egy papírt keresett, s egy ceruzát, majd írni kezdett:
“Kedves Mikulás bácsi, úgy hallottam, te teljesíted a szegény gyermekek kívánságát. Ha ez igaz, s így van, akkor kérnék tőled egy kicsi csizmát, hogy tudjak kimenni a hóba én is játszani.
És egy kis tüzelőt, hogy édes főzni tudjon nekünk. Köszönöm kedves Mikulás.”
Másnap reggel még hidegebbre és még nagyobb hóra ébredt a kicsiny falu, s a kicsiny házban Palkó.
Hordta, vitte, kergette a havat a szél, süvített, morgott, sikított a fák ágai, s a ház teteje között. Befútta az udvart, s az utcát, hordta, majd letette, s újra elfújta az ég felé.
A szobában csend volt, csak kintről hallatszott a szél süvítése. A konyhában is csend volt, mert nem volt tüzelő, s nem volt étel, mit a kályhára tettek volna.
Palkó összegömbölyödve feküdt a dunna alatt. Hallgatta a szél s a hó tombolását, és eszébe jutott a levél, mit éjjel a Mikulásnak írt.
– Jó is vóna, ha igaz vóna. Ha vóna kicsi csizma, s kis tüzelő – gondolta magában a kisfiú.
Amint ott álmodozott, s reménykedett a meleg dunna ölelésében, mintha egy apró csillagot látott volna meg az ablak előtt, az ajtó felé suhanni.
Nosza rögvest kinyílt a szeme, kiugrott az ágyból, felkapta szakadt kis papucsát, és a konyhába szaladt.
Édes csak ült, szomorú szemmel nézte gyermekét, ki egyenest a konyhaajtóhoz futott, és kinyitotta az ajtót.
Az ajtón hatalmas fényesség ömlött befelé, Palkó is megtorpant, mert erre nem készült.
Pillanatig két kicsi harang csendülését lehetett hallani, majd csend, s nyugalom lett ismét. Palkó lépett egyet megint kifele, s akkor látta meg a csodát, mely várta őt a teraszon.
Két apró csizmácska, egy kosárban tüzelő, másikban szalonna s kenyér, harmadikban liszt,só, cukor, negyedikben egy-egy váltás ruha, ötödikben aprójószágok.
Palkó csak állt az ajtóban, s nagy csodától szólni sem bírt. Édes is kiszaladt, hogy megnézze mi történt, s aztán ő is csak állt csodálkozva, álmodást gondolva, csepp gyermekét átkarolva, égi fények közé mosolyogva, szótlanul.
Könyveimről az alábbi oldalon találsz bővebb információt: