Skolik Ágnes: Hoppiri ajándéka - Skolik Ágnes oldala

Hoppiri egy kedves, égő vörös hajú manó, aki imád ugrókötelezni. Ugrókötelezik reggel, délben, este lefekvés előtt. Ismeri már az egész utca, sőt az egész kerület, de talán az egész Manóváros is. Már az erdőbe is eljutott a híre, beszélték az állatok egymás között, hogy milyen jópofa a vörös hajú kislány azzal a kötéllel.

Kötelezik, amikor szomorú, mert elfelejti minden bánatát. És kötelezik, amikor vidám, mert akkor meg ugrálni van kedve. Reggel az első dolga, hogy tornásszon egyet a kötéllel, a reggeli csak utána jöhet. A manóiskolába is legszívesebben kötéllel ugrálna, de azt sajnos nem lehet, mert az iskola messze van, és az utca is nagyon forgalmas. Így aztán a kis hátizsákjába teszi a kötelet és úgy viszi magával.

Szünetekben persze előveszi, és gyakorol. Persze aki kéri, annak odaadja, és meg is tanítja az új lépéssorozatokra.

Sokan tudnak az iskolában kötelezni, de Hoppiri a legügyesebb. Csak úgy lobog a gyönyörű vörös haja, ahogy ugrál, pörög, forog a levegőben!

Hoppiri legjobban a parkban szeret kötelezni, persze ott mindig akad nézőközönség is: a nénik, bácsik akik a padon ücsörögnek, az anyukák, akik a babáikat tologatják a babakocsiban, a kutyát sétáltató emberek mind megcsodálják a kislányt.

És persze a mókus is, és a madarak, de még a sündisznó is kidugja az orrát az avar alól, amikor meghallja, hogy Hoppiri közeledik.

Így telnek a napok Manóvárosban.

Vagyis csak teltek, mert egy reggel különös dolog történt!

Éjszaka hatalmas hó esett, betakarta a füvet, a járdát, a bokrokat, csüngött le a fák ágairól, és csak esett, esett, mintha soha nem akarna alábbhagyni a havazás.

Hoppiri felébredt, és kinézett az ablakon:

– Jaj de szép ez a nagy hó! – kiáltotta és boldogan nézte a hulló-kergetőző, keringő hópelyheket.

– Hogyan fogok én most ugrókötelezni, hiszen a nagy hóban még menni is nehéz! – kérdezte rémülten.

Elindult az iskolába, táskájában az ugrókötéllel. Nagyon örült a hóesésnek, de annak nem, hogy nem tud kötelezni, amíg el nem olvad a hó.

Egész délelőtt zuhogott a hó, már minden csupa fehér volt, és látni sem lehetett a járdát.

A parkban a sündisznó kiásta magát a hó alól és körülnézett.

– Ma azt hiszem nem fog Hoppiri ugrókötelezni – mondta szomorúan és visszabújt aludni az avarba. Aztán eszébe jutott valami. Újra kiásta magát és körülnézett.

– Mókus, rigó, cinke, merre vagytok? – kiabált.

– Itt vagyunk, miért keresel, süni? – kérdezte a mókus és a madarak.

– Nagyon sok hó esett, ki sem látszik a járda. Hoppiri nem fog tudni kötelezni mert beleakad a hóba az ugrókötél. Segíteni kéne neki. – válaszolta a süni.

– Jó, takarítsuk el a havat! – lelkendeztek a madarak.

– De hogyan csináljuk, nem vagyunk ehhez elegen – szomorkodott a mókus.

– Hívok az erdőből segítséget! – ajánlotta fel a rigó.

Azzal el is röppent és hamarosan a rókával, őzikével, borzzal tért vissza, akik pillanatok alatt megtisztították a járdát a hatalmas hótömegtől.</p

Amikor Hoppiri hazaindult az iskolából, nagyon meglepődött, hogy a parkban egy hópihe sincs az úton, és elő is vette rögtön az ugrókötelet.

Ahol ugrált és haladt hazafelé, azon gondolkodott, hogy vajon ki tisztíthatta meg ilyen szépen a park útjait. Egyszer csak észrevette a faágak közt megbújó mókust és a madarakat, a hó alól kikukucskáló sündisznót, és a bokor mögött elbújó őzet, borzot és a rókát.

– Aha, szóval ti voltatok – gondolta magában Hoppiri, és kötelezett tovább, hazafelé. Otthon azon gondolkodott, hogyan köszönje meg a park állatainak a segítséget.

Kiment a konyhába, ahol Manóanyuka épp a karácsonyi mézes süteményt készítette.

– Min töröd a fejed, kislányom? – kérdezte Hoppiritől.

– A park állatai szépen eltakarították a havat, hogy tudjak ugrókötelezni. Vajon mivel tudnám mghálálni nekik?

– Ez nagyon egyszerű. Készítünk egy kis karácsonyi csomagot nekik, és amikor mész az iskolába reggel, akkor elviszed azt is az állatoknak.

– Az nagyon jó lesz! – lelkesedett Hoppiri. Gyorsan neki is állt, hogy a karácsonyi meglepetést készítsen az állatoknak. Magvakat, gyümölcsöket pakolt egy szép kosárkába, és az iskolatáskája mellé készítette.

Reggel nagyon korán felébredt, megreggelizett, felvette a kabátját és a hátizsákját, a kezében pedig az állatoknak szánt ajándékokkal teli kosárkát vitte. Amikor a parkba ért, körülnézett, letette a kis kosárkát a földre, és ment tovább az iskolába.

Az út végén visszanézett, és látta, hogy a süni, a mókus, a madarak, az őzike, a borz és a róka körülállják a kosarat és csemegéznek az ajándékok között.

– Köszönöm kedves állatok, legyen boldog karácsonyotok ! – mondta magában Hoppiri, miközben belépett az iskola ajtaján.

Novellák

Olasz vacsora – részletek a könyvből