Fillió, a gyógymanó a gyermekkórházban lakott. Nem volt saját ágyacskája, hiszen ő mindig ott volt, ahol szükség volt a segítségére.
A manó a csúcsos sipkás, zöld varázslómanók családjába tartozott, ő segített meggyógyulni a beteg gyerekeknek, de az egészségeses emberek számára láthatatlan volt.
Ismerte a gyógyszereket, tudta, melyik betegséget hogyan lehet gyógyítani. Amikor semmi dolga nem akadt, akkor fönt ült a függönykarnison vagy a szekrény tetején, lógázta a csepp manólábait, fütyörészett, és figyelte az ágyakon fekvő beteg gyerekeket.
A manósipka alatt egy kicsi csengőt viselt, ami akkor szólalt meg, ha valamelyik kis betegnek szüksége volt Fillió segítségére. Ekkor csengetett előbb néhányat, ez volt a szoba száma, aztán kicsi szünet után még pontosan annyit, amelyik ágyon a kis beteg feküdt.
Ha megszólalt a csengő, akkor Fillió leugrott a figyelőállásból, körbejárta a kis beteg ágyát, alaposan szemügyre vette a gyermeket, majd meghallgatta, mit mondott a doktor néni.
Egy téli napon Filliónak éppen semmi dolga nem volt, a karnison ült, lógázta a csepp manólábait, és fütyörészett. Nyílt az ajtó, a nővérke lépett be rajta, majd egy kislány az anyukájával. A nővérke megmutatta Lizinek, hogy melyik lesz az ő ágya, majd behívta a doktor nénit, aki megvizsgálta a kislányt.
Közben beesteledett, és hozták a vacsorát a gyerekeknek. Lizi sajnos nem akart enni, és inni sem.
– Anyuka, ha Lizi nem fog inni, akkor infúziót kell neki adni – figyelmeztette a nővérke a kislány anyukáját.
Lizi csak feküdt az ágyon, bágyadtan, sápadt kis arcán apró lázvirágok nyíltak, és továbbra sem akart sem enni, sem inni semmit. Lecsukta a szemét és aludni próbált.
Fillió elérkezettnek látta az időt, hogy cselekedjen. Leugrott a karnisról, és bebújt Lizi párnája alá. Kicsit megmozgatta a párnát, hogy a kislány felébredjen, majd így suttogott:
Igyál teát, Lizike,
most hozza a nővérke.
Finom, mézes, hű de jó,
nem kell majd infúzió!
Lizi kicsit csodálkozott, mert meghallotta a manó hangját, de látni nem látott senkit. Anyukájára nézett, de úgy tűnt, hogy ő nem hallotta a manó beszédét. Kisvártatva nyílt az ajtó, a nővérke jött be rajta a kezében egy kancsó teával.
– Kérek teát! – szólt bágyadtan Lizi.
Anyukája nagyon megörült, hogy a kislány végre hajlandó inni valamit, és gyorsan teletöltötte a poharát teával. Lizi egy húzásra megitta a teát, majd visszafeküdt a párnára.
– Ügyes voltál, kislány!– suttogta Fillió a párna alól. A manó ekkor elbúcsúzott, mert meg kellett néznie a másik szobában fekvő betegeket is.
Alighogy végzett a körútjával, megszólalt a sipka alatt a kicsi csengő:
– Brr, brr, brr! Brrrr! – Ez annyit jelentett, hogy a hármas szobában az egyes ágyon fekvő beteghez hívta Filliót a csengő.
– De hiszen ez Lizi ágya! – gondolta Fillió, és szaladni kezdett a hármas szoba felé.
Lizi aludt, de nagyon nyugtalan volt. Fillió a kislány homlokára tette a kezét, de el is kapta rögtön, mert valósággal forró volt.
– Lizi nagyon lázas! Riadó! – kiáltotta a kis manó. Gyorsan a mosdóhoz sietett, megnedvesített egy törülközőt, és Lizi homlokára tette. A kislány poharába teát öntött, elővett a zsebéből egy kis fiolát, és a tartalmát a teába szórta. Gondosan elkeverte a gyógyszert, felugrott a párnára, és ébresztgetni kezdte a kislányt:
Idd meg ezt a gyógyszert,
meglátod, hogy jót tesz!¬
Sajnos Lizi nem ébredt fel, ezért Fillió még egyszer elmondta a versikét. Addig-addig ismételgette, amíg a kislány felébredt, felült az ágyon, és megitta a pohár teát.
Ügyes voltál, hurrá, hurrá!
Hazamehetsz, nem is soká!
– dicsérte meg Fillió a kislányt. Amikor Lizi újra elaludt, Fillió felült a szekrény tetejére, és elővette a mindent tudó gyógyító könyvét.
Lássuk csak, nézzük meg,
hogy segítsünk Lizinek?
Hányinger és magas láz,
hasfájás és fejfájás.
A betegség nem is ritka,
gyógyításnak mi a titka?
Fillió szépen kijegyzetelte, amit a könyvben olvasott, majd az éj leple alatt, csendben munkához látott.
Krémet kevert, tapaszt gyártott,
varázsigét suttogott,
A teába a gyógyszerből
beleszórt egy adagot.
– Hókuszbáré, csiribány,
gyógyulj meg, te kicsi lány!
Medve szőre, béka lába,
hazamehetsz nemsokára.
Meggyógyít majd kakasszóra,
Fillió, a gyógymanócska!
Alighogy megvirradt, Lizi már fel is ébredt. Nem fájt a feje, hányingert sem érzett, csak nagyon szomjas volt. Éppen a teáját iszogatta, amikor anyukája a szobába lépett.
– Jó reggelt kislányom, hogy érzed magad? Jobban vagy már?
– Igen, anyuci, nem fáj már semmim, Fillió meggyógyított – mosolygott Lizi.
– Fillió? Hát ő meg kicsoda? – kérdezte anyukája meglepetten.
– Hát Fillió, a gyógymanó! – mondta a kislány nevetve, és a karnisra nézett. Fillió ott ült, lógázta a csepp manólábait, fütyörészett.
Hamarosan jött a doktor néni, megvizsgálta a kislányt, és mivel egészségesnek találta, hazaengedte a kórházból.
Lizi gyorsan felöltözött, kézen fogta az anyukáját, és elindultak a betegszoba ajtaja felé.
A kislány ekkor még egyszer visszanézett, integetett a manónak, és így szólt:
– Köszönöm Fillió, te drága gyógymanó! – majd kilépett anyukája után a folyósóra.
A manó mosolyogva integetett vissza Lizinek:
Minden jót, Lizike,
szaladj haza, ízibe!
És Fillió azóta is ott ül a függönykarnison, lógázza a csepp manólábait, fütyörészik, és figyeli az ágyakon fekvő beteg gyerekeket.
(Skolik Ágnes)
Lizi a 4. születésnapján vehette karjaiba a gyógymanót, akit egy ügyes kézműves készített el neki 🙂
(https://www.facebook.com/amykreativ/)