Ezernevű Ijesztő története

 

Ezernevű Ijesztő egy kisváros óvodájának kertjében áll. Egyáltalán nem ijesztő, széles vigyorral köszönti a járókelőket, és bizony a madarak sem félnek tőle.
Lila Tollú Csóka sem fél tőle, aki a bal karján ücsörög és Zöld Fejű Hernyó sem, aki a jobb karján hasal.
Ijesztőt az óvó nénik és a gyerekek készítették. Kukoricaszár a teste, terítő a ruhája, a sálja egy zsákdarab, a kalapja pedig, mint minden rendes madárijesztőnek, természetesen szalmakalap.
Egy dologban nem tudtak megegyezni a gyerekek: mi legyen Ijesztő neve?
Persze ahány gyerek, annyi ötlet, annyi név hangzott el, és ízlelgették, próbálgatták, vitatkoztak, nem egyeztek rajta.
Ekkor az óvó néninek támadt egy ötlete:
– Gyerekek, mi lenne, ha Ijesztőnek minden nap más neve lenne? – kérdezte a gyerekektől.
– Az nagyon jó lesz! Legyen minden nap más neve! – kiabálták kórusban a gyerekek. Ezernevű Ijesztő pedig csak állt, és mosolygott a kalapja alatt.
Így aztán ahányszor felkel a Napocska, mindannyiszor más néven köszönti ő is Ijesztőt.
A gyerekek nagyon megszerették Ezernevűt, és ha találkoznak vele, mindig köszönnek neki.
– Szia, Józsi!
– Jó reggelt Béla!
– Viszontlátásra Samu!
Ezernevű pedig csak mosolyog, és száraz kukorica karjával integet a gyerekeknek. Ezernevű annyira jól érzi magát, hogy legszívesebben egész évben ott ácsorogna. Csakhogy télen, amikor lehull a hó, már nincs dolga a kertben, és át kell adnia a helyét a Hóembernek.
Addig viszont becsületesen végzi a dolgát, és boldog, hogy mosolyt csalhat a járókelők és a gyerekek arcára:

Lábam egy van, karom merev,
azt sem tudom, mi a nevem?
Ezer is van, s így a jó,
míg meg nem jön a Télapó.

Voltam Józsi és Samu,
voltam Béla, Erzsi mama,
leszek talán Teri, Borcsa,
Jenő, Lali és Juliska.

Ezer névvel szép az élet,
senkivel én nem cserélek!
Egész nap csak nevetek,
Köszi nektek, gyerekek!

A három jó barát

– Jaj, elaludtam!– ugrott ki az ágyból Boszi, és kapkodva öltözni kezdett. Ma kellett megérkeznie az óvodába, ahol a gyerekek már türelmetlenül várták!
Felhúzta gyorsan a sárga–fekete csíkos nadrágját, felvette a pulóvert, az ócska kopott fekete csizmát, a nyakába terítette sárga palástját, és már csak a fekete süveget kellett a fejére tenni.
Fogta a seprűt, meglovagolta, és indulás! Nagy sebességre kapcsolt, és repült, amilyen gyorsan csak tudott.
Viszont mivel elfelejtett idejében lefékezni, nem tudott leszállni az óvoda udvarán, hanem a kertben álló fára csapódott, és így állt meg.


Szerencsére semmi baja nem lett, hiszen nem is Boszi lenne, ha egy ütközés kifogott volna rajta!
Lekászálódott, fogta a seprűjét és elindult, hogy elfoglalja a megszokott helyét az udvaron.
Közelebb érve látta ám, hogy azon a helyen, ahol ő szokott ácsorogni, most ott áll egy madárijesztő és egy hóember.
– Hát ti kik vagytok, és hogy kerültök ide? – kérdezte Boszi csodálkozva.
– Én vagyok az Ezernevű Ijesztő. Azért ez a nevem, mert a gyerekek minden nap másképp neveznek. Én ősszel szoktam itt ácsorogni, de most kérték a gyerekek, hogy maradjak és várjam meg a Boszit. Gondolom, te vagy a Boszi? – mutatkozott be Ezernevű illedelmesen.
– Én a Hóember vagyok, csak így egyszerűen. Én télen szoktam itt ácsorogni, amikor hideg van, és nem olvadok el, de most a gyerekek egy kis varázslat segítségével előbb elkészítettek, hogy amire te megérkezel, addigra itt lehessek én is – mutatta büszkén hungarocell pocakját a Hóember. – Persze, majd ha nagy és hideg tél lesz, akkor megkapom a rendes hó testemet és hó fejemet, de arra még picit várni kell.
– Én a Boszi vagyok, de ezt már ezek szerint tudjátok.
A tökfaragó nap környékén szoktam szolgálatot teljesíteni itt az udvaron. Ide körém szokták tenni a gyerekek a kifaragott tököket és este, amikor begyújtják a mécseseket, nagyon félelmetes látványt szoktunk nyújtani. Most majd ti is meglátjátok.
Ezekkel a szavakkal mutatkozott be Boszi, majd elfoglalta a helyét Ezernevű és Hóember között.
Odabent a csoportszobában a gyerekek elfogyasztották a reggelijüket és szép rendet csináltak az asztalokon. Persze közben lestek kifelé az udvarra, figyelték megérkezett-e már a Boszi.
– Nézzétek gyerekek, itt van a Boszi! – mutatott az udvar felé az óvó néni. – Öltözzetek fel gyorsan, és köszöntsük őt illendően! A gyerekek nagyon izgatottak lettek, gyorsan felöltöztek és már sorakoztak is az ajtó előtt.
Amikor az óvó nénitől engedélyt kaptak az indulásra, szépen csendben, fegyelmezetten mentek ki az udvarra. Hiába szerettek volna mindannyian rohanni, az óvó néni biztosan megszidta volna őket érte.
Ezernevű, Boszi és Hóember nagyon megörült, amikor meglátták a gyerekeket, akik szépen felsorakoztak előttük és énekelni kezdtek:

Őszre tél jön, jaj de jó,
nemsokára hull a hó!
Várjuk együtt veletek,
örülünk, mi gyerekek!
Gyertek ti is, körbe állunk,
énekelünk, táncot járunk,
most hogy Boszi megjött,
örüljünk hát együtt!

Ezzel kézen fogták egymást, és táncolni kezdtek.
Ezernevű, Boszi, és Hóember boldog volt, hogy a gyerekek ennyire szeretik őket, és ennyire örülnek, hogy ők itt vannak az udvaron. Egymásra néztek és cinkos mosollyal összekacsintottak.
Amikor a gyerekek elfáradtak a játékban, visszamentek a csoportszobába. Ott aztán az óvó nénivel tervezgették, hogy milyen díszeket fognak készíteni az udvarra, és milyen játékokat fognak játszani.
Amire a tervezgetésnek vége lett, beesteledett, és az anyukák, apukák megérkeztek a gyerekekért.
Ők persze rögtön mesélni kezdtek arról, hogy megérkezett a Boszi is az óvoda udvarára, és persze arról is, hogy mit terveltek ki az óvó nénivel.
Amikor minden gyerek hazament, elcsendesedett a csoportszoba, kihunytak a fények, csak az utcai lámpa világított be az udvarra.
Egyszer csak erős szél kerekedett, tépte, cibálta a fák ágait, és eleredt az eső.
A szél akkora volt, hogy majdnem elvitte a bábukat az udvar közepéről! Ekkor Ezernevű, Boszi, és Hóember szorosan összeölelkeztek, hogy megvédjék egymás a szél és az eső támadásától!
Jaj, de még így is lett baj, elrepült a Boszi kalapja, elgurult a Hóember feje, Ezerfejű karjáról leszakadt a madárka! És az eső csak esett, a szél tépázta őket tovább az udvaron.
Reggel felé, amikor elállt az eső, a tegnapi három szép bábuból csak rongycafatok, szétgurult hungarocell golyók, szanaszét heverő darabok maradtak.
Először Ezernevű kezdett magához térni:
– Boszi, Hóember, merre vagytok? – nézett körül kétségbeesetten az udvaron.
– Itt vagyok, a fenyőfa alatt – válaszolta a Boszi.
– Én darabokra hullottam – sírt a Hóember.
– Gyerünk, szedjük össze magunkat, hiszen nemsokára itt lesznek a gyerekek! – szólt Ezernevű és nyújtogatta botkezét Boszi felé. Aztán észrevette, hogy megmozdul a lába! Tudott menni Ezernevű!
Gyorsan odaszalad Boszihoz, kihúzta a fenyőfa alól, a kezébe adta a seprűjét, eligazgatta a ruháját, és a fejére tette a csúcsos boszisüveget.
Aztán együtt szaladtak összerakni a Hóembert. Megkeresték a hungarocell golyókat és felépítették kis barátjukat.
Alulra került a legnagyobb golyó, arra a középső, majd a legkisebb.
A fejére visszatették az ócska fazék-kalapot, az orra helyére a sárgarépát, majd végül a szén-szemeket is visszakapta a barátjuk.
Még egy utolsó pillantást vetettek egymásra, majd mintha mi sem történt volna, úgy álltak ott, mint a vihar előtti napon.

Nem telt el sok idő, megérkeztek a gyerekek és az óvó nénik az óvodába. Nagyon izgatottak voltak, hiszen nem tudták, hogy vészelte át a három barát az esti vihart.
Csak akkor könnyebbültek meg, amikor látták, hogy a három bábunak kutya baja sem lett.
Persze a barátok nem beszéltek arról, hogy mi történt éjjel, és hogyan segítettek egymásnak reggel, mielőtt a gyerekek megérkeztek az oviba.
Ám ha valaki nagyon figyelmesen nézte őket, ő láthatta, hogy megfogták egymás kezét és mosolyogtak.
A gyerekek és az óvó nénik aznap tartották a tökünnepet. Tököket faragtak, díszeket készítettek, amit aztán délután a szülőkkel együtt vittek ki az udvarra a bábuk mellé.
Ott aztán a tökökben mécsest gyújtottak, verseket mondtak, körtáncokat jártak, Ezernevű, Boszi és Hóember nagy örömére. Ha a mécsesek el nem égtek volna, az én mesém is tovább tartott volna…. (Skolik Ágnes)

További részletek a Csibemese című könyvből: http://www.skolikagnes.hu/reszletek-csibemese/

Ha tetszik a mesekönyvem, megvásárolhatod az alábbi emailcímen:

skolikagnes@gmail.com