Dávid legyőzi Góliátot


Hol volt, hol nem volt, az alpesi, hófehér sipkás hegyek között, volt egy tiszta vizű tó.
A tó partján, egy hatalmas park közepén csipkéstornyú, sokablakos, hófehér falu vár állt.
A várban lakott Ferenc király a feleségével és két leányával. A király nagyon kedves ember volt, szerették az alattvalói, és környékbeli nemesek is.
Egy nap futár érkezett a várkapuhoz. Amikor bebocsájtást nyert a király elé, egy levelet nyújtott át neki, majd elköszönt, és tovalovagolt.
A király felbontotta a levelet. A mindig mosolygós tekintet elkomorodott, miközben a levelet olvasta. Miután az olvasással végzett, összehajtotta a papírt, és néhány percig tanácstalanul nézett maga elé.
– Dávidot! Kéretem magamhoz Dávidot! – szólt aztán erélyesen. Az ajtónálló már rohant is a testőrökhöz:
– Fenséges Urunk Dávidot kéreti! –
A testőr szaladt a tanácsnokhoz:
– Hívjátok azonnal Dávidot! ­
A tanácsnok rohant a kapuőrhöz:
– Keressétek meg azonnal Dávidot, fenséges urunk hívatja!
Nosza, lett szaladgálás, kiabálás, futkosás és keresgélés, míg végre aztán a toronyőr megtalálta a testőrt. Dávid a király testőre volt, méghozzá a legkedvesebb és legbátrabb testőre.
Egy perc sem telt bele, Dávid már a király dolgozószobájának ajtaján kopogtatott:
– Fenséges Uram, hivatott, állok szolgálatára! – és a daliás fiatalember meghajolt a király színe előtt.
– Dávid fiam, nagy bajban vagyok.  A hegyen túl lakik a Komor-völgy királya, aki elhatározta, hogy megszerzi az én birtokomat is. Itt van a levele, hadüzenetet küldött! Segítened kell, hogy le tudjuk győzni Góliátot, a Komor-völgy királyát!
– Fenséges királyom, minden erőmmel azon leszek, hogy megvédjem a királyi birtokot! Engedelmeddel most távozom, és hamarosan jelentkezem a haditervvel.
– Menj csak fiam, és várlak holnap reggel a dolgozószobámban.
Dávid illendően elköszönt a királytól, és sietve távozott.
– Miért hivatott a király? – kíváncsiskodott az ajtónálló, de Dávid nem mondott neki semmit.
– Fenséges urunkat tán zaklatja valaki? – kérdezte a testőr, a kardjára csapva. Dávid őt is válasz nélkül hagyta és sietett tovább.
– Mivel bízott meg a király? – puhatolózott a tanácsnok, de választ ő sem kapott a kérdésére.
– Baj van, őrizzük a kapukat nagyobb létszámmal? – várta a parancsot a kapuőr, de ő sem lett okosabb.
Dávid útja a palota kertjén haladt keresztül. Ahogy igyekezett a szobája felé, megpillantotta a király kisebbik leányát, aki egy padon ülve olvasgatott. Amint a testőr közelebb ért, illendően köszöntötte a királylányt.
– Miért hivatott Édesapám, talán valami baj van? – kérdezte rémülten a királylány.
– Nincs baj, nem lesz baj, fenséges királykisasszony. Amíg engem látnak, nem kell semmitől félniük! – mondta Dávid és elsietett.
Másnap reggel Dávid jelentkezett a királynál. Az inast kiküldték, az ajtót, ablakot becsukták, és megtárgyalták a haditervet.
– Köszönöm a bizalmadat fenséges királyom, ígérem, hogy megszolgálom! Indulok is. Magammal viszem az udvari hollót. Ha a holló tollát látod az udvarban lehullni, akkor bajba kerültem. Ha nem, akkor várj türelemmel, és vissza fogok térni.
– Járj szerencsével, fiam – köszönt el a király a daliás férfiútól. Sokáig nézett utána a palota ablakából, egész addig, amíg el nem tűnt a szeme elől a fekete paripa, a fekete ruhás testőrrel, és a fekete hollóval.
Amikor a lovas keresztülvágtatott a palota udvarán, az egyik emeleti ablak függönye mögül kinézett valaki. Ki lehetett? Talán az egyik királykisasszony?
Dávid eközben már messze járt. Mielőtt elhagyta volna a tavat, megállt, hogy a lovát megitassa a tiszta vizű tóból. Ahogy leugrott a lóról, a nyereg alól a földre esett valami. A testőr lehajolt érte, és felemelte. Egy hófehér zsebkendő volt, az egyik sarkában egy név: Anasztázia.
– Anasztázia. Kis királykisasszony, hát fenséged mikor jutott a lovam közelébe? És miért kaptam ezt a kendőt? – gondolta Dávid, miközben a fehér keszkenőt simogatta az ujjaival.
– Megmentem őfelsége birodalmát, erre megesküszöm! – mondta és egy nagy ugrással felült a lova hátára.
Elhagyta a tavat, és lovagolt tovább a hegy irányába. Átlovagolt a mezőn, elért egy fenyves erdőhöz, és mivel esteledett, úgy gondolta, hogy ott az erdőben fog éjszakázni.
Ahogy közeledett az erdőhöz, bent a fák között világosságot pillantott meg. Egy fából készült apró házikó volt, annak az ablakából szűrődött ki a fény. A testőr leszállt a lováról, kikötötte egy fához és bekopogott a házba:
– Jó estét kívánok, szállást keresek, be tudnak-e fogadni éjszakára? – kérdezte illedelmesen.
– Peeersze, peeersze, jöjj csak beljebb fiam – hallatszott a kemencepadka felöl. Hamarosan meg is látta Dávid, ki lakik a kunyhóban: egy ős öreg, ráncos képű, fehér hajú, hajlott hátú banya csoszogott elő a kemence mellől.
– Itt az étel, vacsorázz meg, itt a fekhely, pihenj le, álmodj szépeket – vigyorgott a boszorka.
Dávidnak rossz érzései voltak, de elfogadta a szíves kínálást. Megvacsorázott és lefeküdt.
Reggel, amikor felébredt, a ráncos képű banya nem volt a házban. El szeretett volna köszönni tőle, de nem tudott. Kiment, kereste a lovát, de nem találta! Sem a ló, sem a holló nem volt sehol!
– Hol van a paripám, hol van a madaram, mi történt velem? – kérdezte kétségbeesetten.
– Hohó….hol, hol….? Hát nááálam – szólalt meg a banya, és előbújt a fák közül – ha kiállod a három próbát, visszakapod őket, ha nem, akkor mehetsz vissza a palotába, szégyenszemre dolgod végezetlenül – hahotázott a vénséges boszorka.
– Mond vén banya, mit kell tennem? – dobbantott mérgesen Dávid – bármilyen próbát kiállok, nem fogsz ki rajtam vén bajkeverő!
– Hohó… lassan a testtel fiatalember, majd meglátjuk, majd meglátjuk…– vigyorgott a banya – itt az első próba: válaszolj a találós kérdésre: van is lába, meg nem is, mérges is, meg nem is, kalapos is, mégsem ember, mi az?
Dávid talán két másodpercig gondolkodott, és már rá is vágta a választ:
– Hát a gomba! –
– Jóóól van, jóóóól van, a következő feladat nem lesz ilyen egyszerű! Látod azt a tarka lepkét, fogd meg nekem, s hozd ide! – a banya már előre örült, hogy ezt a próbát nem tudja kiállni a fiatalember.
Dávid elkezdte kergetni a lepkét, de bizony nem sikerült megfognia. Akkor eszébe jutott Anasztázia keszkenője. Elővette a zsebéből, és a lepke felé dobta. A kendő egy darabig repkedett a levegőben, majd óvatosan leszállt a virágon pihenő lepkére.
– Tessék vén boszorka, itt van a pillangó – nyújtotta a keszkenőt a banya felé. Amikor megfogta volna a ráncos kezével, akkor Dávid elengedte a kendőt, az a földre esett, a lepke pedig tovaszállt a mező felé.
– Ej, a fekete ráncos bocskorát, hát túljártál az eszemen! – mérgelődött a boszorka – de van még egy próbatétel. Nézd, milyen nehezen járok, nagyon fáj a lábam, meg tudod-e gyógyítani?
A vén boszorka nem tudhatta, hogy Dávidnak ez lesz a legkönnyebb próbatétel. Az édesanyjától gyermekkorában minden gyógyítást megtanult, és nem is felejtette el. Körülnézett a  kertben, szedett egy kevés füvet, kiásott egy gyökeret, és kenőcsöt készített a boszorka lábára.
– Kend ez a lábadra és kösd be a kendőddel – nyújtotta át a banyának a gyógykenőcsöt. A banya rá is kente a lábára a csodakenőcsöt, bekötötte a kendőjével. Kis idő múlva elmúlt a fájdalom, és a banya hálásan tekintett a fiúra.
– Kiálltad a három próbát, visszaadom a lovadat és a hollót, és adok egy jó tanácsot is: Soha ne add fel!
– Köszönöm a jó tanácsot öreganyám, most már útnak indulok – köszönt el Dávid, majd felpattant a lovára, és elvágtatott.
Az erdei út hamarosan véget ért, és egy meredek hegyi ösvényen folytatódott tovább. Mivel a lónak nagyon nehéz volt így menni, Dávid inkább leszállt és gyalog ment a lova mellett.
Az út egyre meredekebb és veszélyesebb lett. Dávid többször megcsúszott a köveken, de a gyökerekbe kapaszkodva újra és újra folytatta az utat.
– Kedves paripám, az út egyre járhatatlanabb lesz, el kell, hogy váljunk egymástól. Várj meg itt, ha elvégeztem a feladatomat, visszajövök érted – simogatta meg Dávid a lova nyakát, miközben egy fához kötötte.
Most már egyedül botorkált a sziklák között, a holló pedig fáról fára röpködött és követte a gazdáját. Az egyik cipőjét már elveszítette, a tenyerét felsértették a kövek, de csak haladt előre. Kúszott-mászott, hátracsúszott, újra előre kepesztetett és így ért fel a hegytetőre. Ott leült egy sziklára, hogy kifújja magát. Körülnézett, megcsodálta a felhőben úszó havas hegyeket, nagyokat szippantott a friss levegőből, ivott egy kortyot a kulacsából, és újra elindult. Lent, a hegy lábánál ott várt rá a Komor-völgy királya, Góliát.
Lefelé még keservesebb volt az út, mint felfelé. Folyton-folyvást elesett, lehorzsolták a kövek a bőrét, nem talált utat, ahol könnyebben haladhatott volna.  A fülében ott zakatolt, amit a boszorka mondott: soha ne add fel.
Ahogy mászott lefelé a hegyoldalon, egy gyalogúthoz ért.
– Innen már könnyebb lesz haladni – gondolta, és haladt tovább az ösvényen. Már majdnem leért a hegyről, amikor hatalmas szél kerekedett, megrengett a föld is alatta, és a hegyről hatalmas kövek zúdultak az útra. Az egyik szikla éppen az útra esett, és eltorlaszolta az ösvényt. Dávid nem tudta mitévő legyen: a sziklát megkerülni nem lehetett, és felmászni sem tudott rá. Tovább menni nem tudott, visszafordulni nem akart.
“Soha ne add fel” – hallotta újra a boszorka tanácsát.
Hű társa, a holló ekkor a vállára szállt, mintha mondani akarna neki valamit.
– Segíteni akarsz, kedves madaram? – kérdezte tőle Dávid, és megsimogatta az ébenfekete tollakat. A holló ekkor felreppent a faágra, és visszanézett a testőrre. Aztán egy újabb ágra szállt és újra visszanézett. Dávid megértette, hogy követnie kell a madarat.
Az erdő sűrűjébe vezette a holló, ahol néhány fenyő kidőlt, és szárazon feküdt az avaron.
– Hm, ebből talán tudok létrát készíteni – örvendezett Dávid. A kidőlt fákat a sziklafalhoz támasztotta, felmászott a szikla tetejére, felhúzta magához a fatörzseket, a másik oldalon eleresztette és lemászott rajtuk.
A hegyi ösvény egyre szélesebb lett, már látszott Komor-völgy és Góliát kastélya.
– Hamarosan találkozunk, Góliát! – gondolta Dávid és szaporázni kezdte a lépteit, lefelé a hegyről.
A kastély őrei észrevették a közeledő fekete ruhás lovagot, és jelentették Góliátnak, hogy látogató érkezik.
Amint a kapuhoz ért, kinyílt a hatalmas, nehéz faajtó és Dávid belépett Góliát birodalmába.
Az inas a király elé vezette Dávidot.
– Üdvözöllek, fenséges királyom – köszöntötte illendően a nagyurat.
– Üdvözöllek fekete lovag, mi járatban vagy a palotámban? – kérdezte Góliát.
– Ferenc király testőre vagyok, és üzenetet hoztam.  Megkapta a leveledet, melyben hadüzenetet küldtél neki. Engem kért meg, hogy tolmácsoljam a szavait, és igyekezzek megegyezni veled.
– Nem érdekel az egyezség, én a szomszéd királyság területét akarom! – válaszolta mogorván Góliát.
– Kérj bármit fenséges királyom, de a szomszéd várat nem adom! – felelte határozottan Dávid.
Góliát elgondolkodott, majd így szólt:
– Hát jó, tegyünk egy próbát. Van itt a palota kertjében egy kút. Ha felhozod a kincses ládát, ami a kút alján van, lemondok a szomszéd királyságról. Ha nem sikerül teljesíteni a feladatot, akkor enyém lesz a Ferenc király birodalma.
–Rendben van felség – válaszolt Dávid, és már indult is. A holló a palotakert egyik fáján várt rá. Amikor meglátta Dávidot, odareppent hozzá, mintha azt kérdezné, mit intéztél, gazdám?
– Hát barátom, nehéz feladatot kaptam, de ha az ég és föld összeszakad, akkor is véghezviszem. A kút vizéből kell felhozni a kincses ládát –
Közben oda is értek a kúthoz. Dávid belehajolt, kereste a vizet a kút alján, de az olyan rettenetesen mélyen volt, hogy nem is látta.
– Hát, azt hiszem elvesztem. Ezt a feladatot nem tudom teljesíteni – gondolta szomorúan a testőr.
– ”  Soha ne add fel!” – hallotta meg a boszorka hangját a távolból.
– Ne szomorkodj édes gazdám. Keress egy kötelet, kösd a kútkávához, és várj, amíg visszajövök – károgott a holló, és tovarepült. Hamarosan fekete fellegek borították be az eget, de nem is felhő volt ez, hanem millió fekete holló.
Dávid lemászott a kötélen a kútba. Hideg volt, sötét volt, szűk is volt a hely, de csak ereszkedett egyre lejjebb.
Amikor elérte a vizet, akkor is csak ereszkedett tovább, amíg a lába el nem érte a kincsesláda tetejét. Elengedte a kötelet, és elmerült a víz alatt. Kitapogatta a láda tetejét, próbálta kinyitni, és sikerült is. Végigtapogatta a kút téglával kirakott falát, és érezte, hogy az egyik tégla mozog a falban. Felúszott a víz tetejére, vett egy nagy levegőt, és újra a víz alá merült. Sikerült kivennie a falból a téglát, és a víz lassan szivárogni kezdett kifelé a kútból.
Amikor a láda tetejét már nem borította víz, kinyitotta a zárat, a hollók pedig egyesével felhordták a kincseket a kút mellé. Amikor kiürült a láda, Dávid rákötözte a kötélre, és a hollók kihúzták a ládát a kútból. Aztán leeresztették újra a kötelet, és Dávidot is kihúzták a kút mélyéről.
– Szóljatok a királynak, hogy teljesítettem a feladatot! – kiáltott oda a parkban dolgozó kertészeknek a testőr.
Hamarosan meg is jelent Góliát a palota udvarán. Bosszús volt, hiszen azt gondolta, hogy Dávid nem tudja teljesíteni majd amit kért tőle.
– Teljesítetted a feladatot, de nem elégszem meg vele. A szomszéd várat is akarom! – vetette oda dühösen.
– Én pedig nem teljesítek még egy feladatot, hanem párbajra hívlak kegyelmes uram! – válaszolta Dávid – Ígéretet tettem az uralkodómnak, hogy megvédem a birodalmát az életem árán is!
– Nagyon biztos vagy magadban – nevetett gúnyosan Komor-völgy királya – akkor mutasd meg, mit tudsz! Adjatok egy kardot a bátor legénynek!
Dávid nagyon dühös volt a királyra, és tudta, hogy csak akkor menti meg a Ferenc király birodalmát, ha legyőzi Góliátot, aki nagyon jó fegyverforgató hírében állt.
Góliát magas, erős ember volt, aki már sok csatában győzedelmeskedett, Dávid pedig egy fiatal legényke, aki éppen csak tanulta a fegyverforgatást.
Vívás közben eszébe jutott Anasztázia, a király, és az, hogy míg ígért neki, mielőtt útnak indult.
“– Soha ne add fel” – hallotta meg az öregasszony tanácsát. Hatalmas küzdelmet vívott egymással Dávid és Góliát. Dávid volt a fürgébb, Góliát az erősebb. Suhogtak a kardok, szikráztak a pengék, próbálták egymást kicselezni a harcolók.
Dávid már nagyon fáradt volt, de az utolsó erejéig küzdött, mígnem egy váratlan pillanatban megbotlott és a földre esett!
Góliát ott áll felette, karddal a kezében és gúnyosan mosolygott.
Dávid ekkor azt érezte, hogy vége mindennek, de arra nem számított, hogy segítség érkezik.
A hollók, akik eddig a faágakon ülve figyelték a csatát, nekirepültek Góliátnak, kiverték a kardot a kezéből, és a földre taszították a hatalmas testet. Ekkor Dávid felpattant és Góliát mellé lépett.
– Meghagyom az életedet, ha lemondasz a szomszéd várról! – kiáltotta oda a földön fekvő királynak.
– Rendben van, lemondok a szomszéd várról, csak hagyd meg az életemet – könyörgött Góliát.
– Megkegyelmezek, és a kútba dobom a hadüzenetet, amit a királyomnak küldtél.– válaszolta Dávid – legyen tanúm a várad népe, hogy lemondtál a követelésedről.
Azzal Dávid a kúthoz lépett, beledobta a hadüzenetet tartalmazó papírost, és elindult vissza a hazájába.
A holló még ott röpködött a kút körül egy darabig, valamit felvett a földről és elrepült a gazdája után.
Dávidra még hosszú út várt, de boldog volt, hogy legyőzte a hatalmas királyt.
Otthon Ferenc király és Anasztázia minden nap várta a híreket Dávid felöl, de hiába várták, senki nem hozott hírt felőle.
Egy napon, amikor a királykisasszony épp a parkban sétált, egy hollóra lett figyelmes, aki épp felé repült. Amikor már közel volt a királylányhoz, kinyitotta a csőrét, és abból kiesett valami a földre. Anasztázia odaszaladt, és látta, hogy egy csodaszép köves gyűrűt ejtett ki a szájából a holló, aki már tova is reppent az erdő irányába.
Anasztázia felemelte a gyűrűt, egy darabig nézegette, de nem értette, hogy honnan csenhette el a holló, és miért vitte oda, hozzá.
Megkereste az édesapját és megmutatta neki a gyűrűt.
– Nem értem, mit jelenthet ez? – gondolkodott el a király. – Dávid azt mondta, hogy ha baja esik, egy holló tollal jelez, ha nem, akkor siet haza, ahogy csak tud. Te beszéltél vele, mielőtt elindult? – kérdezte Anasztáziától.
– Nem beszéltem. Csak a keszkenőmet a lova nyerge alá rejtettem – válaszolta pironkodva a királykisasszony.
– Miket tudok meg, te leány – kérdezte mosolyogva a király – gondolom ezek után, hogy nagyon várod vissza Dávidot?
– Igen Édesapám, nagyon bízom benne, hogy épségben hazatér a testőröd – válaszolta a kis királylány.
A hazatérésre nem is sokat kellett már várniuk. Hamarosan nyílt a palota kapuja, és belovagolt rajta a fekete paripa, hátán a fekete lovaggal.
– Uram, királyom, jelentem, elvégeztem a feladatot. Kardpárbajban legyőztem Góliátot, aki lemondott arról, hogy megszerezze felséged birodalmát.
– Nagyon köszönöm kedves fiam a segítségedet. Amíg élek, hálás leszek érte. Mond csak, mit kívánsz a szolgálataidért cserébe? – kérdezte a király, az arcán huncut mosollyal.
– Nem kérek semmit felséges uram, csak a feladatomat végeztem – válaszolta Dávid. A király meglepődött a válaszon, de Anasztázia még annál is jobban.
– Na de akkor mit jelent ez a gyűrű? – mutatott a király Anasztázia felé – Nem te küldted előre a hollóval?
Most Dávid lepődött meg nagyon, hiszen ő a gyűrűről semmit sem tudott. Az egészet a holló találta ki!
– Hát fiam, ha már így alakult, akkor van egy javaslatom: ha már van gyűrű, van egy szép leány, és egy daliás fiatalember, tartsunk egy jó lakodalmat. Remélem, nincs ellenedre?–
– Felséges királyom ekkora ajándékot nem is reméltem, és boldog vagyok, hogy elnyerhettem Anasztázia kisasszony kezét – válaszolta boldogan Dávid.
A király megfogta a leánya kezét, és Dávid kezébe adta.
– Akkor gyermekeim én most megyek és intézkedem a lakodalom miatt – azzal elsietett a palota irányába.
Már másnap megtartották a menyegzőt, talán még most is táncolnak, ha el nem fáradtak.