4.Csipkebogyószüret

 

  1. rész

Másnap reggel a nap már magasan a fák fölött járt, amikor Tinka felébredt.
Eleinte nem is tudta, hol van, mert álmában a szarkával repkedett az erdők-mezők felett.
– Jó reggelt Tinka! – hajolt be az odúba Manóapu – ma végre megtudom, hol voltatok olyan sokáig tegnap?
– Igen, persze Manóapu, rögtön elmesélem – válaszolta álmosan nyújtózkodva Tinka – az úgy volt, hogy elrepültünk a zöld manókhoz. Aztán kirándultunk együtt a forráshoz, és amire visszaértünk, nem volt ott a seprű. Akkor elmentünk megkeresni, a szarka vitte el, aki aztán visszahozta, és elvittem egy körre, majd hazajöttünk Manóanyuval – hadarta el egy szuszra Tinka.
– Állj, állj, ennek a felét sem értem! – kiáltott fel Manóapu – lehetne esetleg lassabban és részletesebben?
Mialatt Tinka lassan és részletesen elmesélte a teljes történetet, Manóanyu reggelit készített neki. Ahogy hallgatta Tinka beszámolóját, felelevenedett előtte a tegnapi történet: mennyire félt, amikor fel kellett ülnie a seprűre, hogy megijedtek, amikor nem volt ott a seprű, és milyen jó volt,  amikor Szarka Tóni visszahozta,  mekkora örömmel ült fel újra rá, amikor végre indulhattak hazafelé.
– Hát ez bizony izgalmas történet volt, de minden jó, ha a vége jó! – mosolygott Manóapu  amikor Tinka a beszámoló végére ért – Mára pedig én találtam ki egy izgalmas elfoglaltságot neked – mondta titokzatosan.
– Mi lesz az elfoglaltság Manóapu? Mit fogunk ma csinálni? Mit találtál ki? – kérdezte kíváncsian Tinka.
– Elmegyünk az erdő szélére, és szedünk csipkebogyót, hogy télen tudjunk finom csipketeát inni – válaszolta Manóapu.
– Jaj, a csipkebokor nagyon szúr! Nagyon nehéz a bogyókat leszedni! – emlékezett vissza Tinka a tavaly őszi csipkeszüretre – Ráadásul jó sokat is kell gyalogolni. Nagyon fárasztó nap lesz.
– Manóapu, mehetnénk esetleg a repülő seprűvel is csipkebogyót szedni – vetette fel Tinka.
– Hm, nem is rossz ötlet! – gondolkodott el Manóapu – Csak még ki kell találni, hogy hogyan fuvarozzuk haza a leszedett bogyókat?
– Nekem van hátizsákom – mutatott a fogason lógó hátizsákra a manólány.
– Nekem nincs hátizsákom – válaszolt Manóapu szomorúan.
– Csinálok én neked pillanatok alatt egyet! – nevetett Manóanyu és már munkához is látott. Egy lisztes zsákot keresett a kamrában, jól kiporolta a lisztet belőle, elővett egy hosszú, vastag kötelet és egy rövidebb, vékonyabb madzagot. A zsák egyik sarkára rákötötte a vastag kötél egyik végét, a másik sarkára pedig a másik végét.
– Figyeljetek jól, megmutatom, hogyan lesz ebből hátizsák – szólt ekkor Manóanyu – Amikor a zsák tele lesz bogyóval, kössétek be a vékony madzaggal a zsák száját, de ne egészen fönt, hanem itt lejjebb, látod? Aztán a vastag madzagot tegyétek a kötéshez, hajtsátok vissza a zsák száját és kössétek meg újra. Így a hátizsák kötelét is a zsákhoz erősíted, és felveheted bátran a hátadra!
– Ó, ez nagyon jó ötlet! Így fogjuk csinálni! Induljunk is Manóapu! – lelkesedett Tinka.
Azzal felült a seprűre, Manóapu mögé kuporodott, Tinka kimondta a varázsigét és már repültek is az erdő szélre a csipkebogyóbokrokhoz, hogy leszüreteljék az idei csipketermést.
Az erdő szélén volt a borz háza. Épp akkor nézett ki a kuckójából, amikor a seprű megjelent a fák fölött.
­– Ez meg mi lehet? – kérdezte csodálkozva. Sosem látott még repülő seprűt.
– Róka Bandi, nézd csak, mi lehet ez a fák fölött? – kiabált át a szomszédhoz.
– Hát én nem tudom, sosem láttam ilyet! – válaszolt  a róka, aztán kimászott a rókalyukból és megrázta a szomszédos fa ágait.
– Mókus Bori, te tudod, mi ez itt a levegőben? – kérdezte a mókustól.
– Én még sosem láttam ilyen csodát!- felelte a mókus.
Közben Tinka, és Manóapu lassan leszálláshoz közeledtek. Leparkoltak a csipkebogyó bokrok tövében és nekiálltak begyűjteni a bogyókat. Borz Benő nem bírta ki, hogy ne nézze meg közelebbről a repülő seprűt.
– Jó napot! Hát ti meg miféle járgánnyal jöttetek? – kérdezte kíváncsian.
– Ez egy repülő seprű – válaszolta Tinka illedelmesen.
– Repülő seprű? Ilyenről még sosem hallottam – járta körül Borz Benő a seprűt. – kipróbálhatom, hogy hogyan lehet vele repülni?
– Persze, nyugodtan próbáld ki – mondta Tinka. Arról persze egy szót sem szólt, hogy varázsigék is kellenek a repüléshez. Borz Benő felpattant a seprűre, és várta, hogy elinduljon.
Csak ült, és csak várt. Nem történt semmi. Leszállt róla, újra felült, és várt. Semmi.
– Tinka, ez a seprű nem is tud repülni. Legalábbis még mindig nem szállt fel velem. Ez nem is repülő seprű – morgolódott Borz Benő.
– Jaj, elfelejtettem, hogy a varázsigét is el kell mondani! – kiáltott fel huncut mosollyal a manólány.
– Nyúlepe és libaháj,
gyerünk seprű, repülj már! –
Erre már a levegőbe emelkedett a seprű. Borz Benő meg úgy megijedt, hogy majdnem leesett róla.
– Jaj, repülünk! Jaj, mi lesz most? Jaj, hol vagyok és hova megyünk? Jaj, jaj, Tinka segíts! –
– Nyugi Benő, nem lesz semmi baj, most repkedjetek egy kicsit a fák között, és majd kiálts, ha szeretnél leszállni! – kiabálta Tinka.
– Rendben! Jaj, de félek! Jaj nekem! Szédülök. Jajaj, ajjaj, most mi lesz! – sóhajtozott a borz, ahogy a fa ágak között repkedtek a seprűvel. Tinka meg csak mosolygott, és észre sem vette, hogy a csipkebogyó mennyire összeszurkálta már az ujjait.
Az erdő állatai összegyűltek a tisztáson és nézték, ahogy a csíkos bundás Borz Benő  a seprűn ülve köröz a faágak között.
– Ó de jó lehet repülni! – sóhajtott fel a  sündisznó.
– Én biztosan nagyon félnék! – válaszolta a csigabiga.
– Engem el sem bírna ez a seprű – szomorkodott az őzike.
– Nekem van szárnyam, nem kell seprű! -vágta rá hetykén a fenyőrigó.
– Én biztosan leszédülnék onnan ­ – morfondírozott a hangya.
Eközben Borz Benő kezdte megunni a röpködést. És hát félt is egy picit a levegőben. Lekiáltott Tinkának:
– Tinka, szeretnék leszállni!
– Rendben Benő, azonnal kimondom a varázsigét! – válaszolta Tinka. Ebben a pillanatban megbotlott egy kiálló farönkben és elesett. Hirtelen sötét lett, mintha éjszaka lenne.
Az erdei állatok nem tudták, mi történt?
– Jaj, mi lelt kislány? – kérdezte ijedten a mókus.
– Talán Tinka elaludt? – csodálkozott Róka Bandi.
–Mi lesz most velem, szegény fejemmel, hogyan fogok leszállni a seprűvel? – kérdezte kétségbeesetten Borz Benő.
– Ó jaj Tinka, mi történt veled? – mondta Manóapu, miközben gyengéden legyezgetni kezdte Tinka arcocskáját.
Tinka nem válaszolt. Nem nyitotta ki a szemét, csak feküdt a fatönk mellett.
– Én tudom, mit kell csinálni! Hívni kell az erdei állatok mentőjét! – kiáltotta ekkor az őzike.
– Úgy van, úgy van, hívjuk a mentőt – kiabálták az állatok egymás szavába vágva.
A fenyőrigó gyorsan el is repült, hogy értesítse az erdei mentőszolgálatot. Jöttek is hamarosan, és megvizsgálták a manólányt.
– Tinka elvesztette az eszméletét – állapította meg Dr. Erdei Füles a mentőorvos – néhány perc múlva magához tér. Így is lett. Tinka kinyitotta a szemét és körülnézett.
– Hol vagyok, mi történik velem? – kérdezte meglepetten.
– Az erdő széli csipkebokroknál vagy, és elestél, elvesztetted az eszméletedet – mondta a doktor bácsi.
– Jaj, Borz Benő még mindig a seprűn repked? – ijedt meg Tinka.
– Igen, itt vagyok, semmi baj Tinka, nagyon élvezem a repülést! – kiabálta Borz Benő – Majd ha jobban leszel, azért mond el a leszálló varázsigét!
– – Kecs-ke kör-me, ró-ka lá-ba
azt mon-dom, hogy szállj a tisztásra – adta ki a parancsot a bágyadt manólány.
A seprű persze rögvest szót fogadott, szépen lassan leereszkedett a tisztásra, ahol Tinka az avaron feküdt.
– Kedves Tinka, köszönöm a repülést!, Remélem minden rendben van már? – kérdezte aggódva Borz Benő, amikor lekászálódott a seprűről.
– Igen Benő, már jobban vagyok – felelte mosolyogva Tinka – Sajnálom, hogy így megijesztettelek benneteket!
– Ugyan, semmiség! – válaszolta a hangya.
– Örülünk, hogy nem történt nagy bajod! – mosolygott a sündisznó.
– Jaj, és nagyon megijedtem – mondta vontatottan a csigabiga.
– A lényeg, hogy Tinka teljesen jól érzi magát, és folytatódhat a csipkebogyó szüret– állapította meg Dr. Erdei Füles, a mentőorvos.
– Bizony, menjünk gyorsan, mert hamarosan beesteledik! – vágta rá Manóapu és nekifogott újra a bogyószedésnek.
– Segítek Manóapu–  szaladt oda Borz Benő.
– Én is segítek! – vágta rá Róka Robi.
– Én is, én is! – dobbantott az őzike.
– Én nem érem fel a csipkebogyó bokrot – szomorkodott a süni.
– Sajnos én sem ­ – szipogott csigabiga.
– Nem baj, ha nem végzünk ma, eljövünk holnap is! – mosolygott Tinka, miközben a zsákjába pakolta a csipkebogyókat.

  1. rész

Már esteledett, amikor Tinka és Manóapu befejezte a bogyószüretet. Persze, csak azért végeztek, mert az összes erdei állat segített nekik.
– Köszönjük szépen, hogy segítettetek leszedni a csipkebogyót! Majd ha Manóanyu elkészíti a lekvárt belőle, fogok hozni nektek! – mondta Tinka, miközben a hátizsákja csatjával bíbelődött.
– Mi az, hogy lekvár? – kérdezte az őzike.
– Van benne hús? – érdeklődött a róka.
– A lekvár nem bök úgy, mint a bogyó? – gondolkodott hangosan a csigabiga.
– Ó elfelejtettem, hogy ti, erdei állatok nem ismeritek a lekvárt – mosolygott Tinka – majd ha hozok belőle, megkóstolhatjátok. Azzal felpattantak a seprűre, és már repültek is hazafelé.
A manólak előtt Manóanyu már türelmetlenül kémlelte az eget.
– Hol lehetnek ilyen sokáig? – kérdezte aggódva. Bement az odúba, hogy a vacsorához előkészüljön, de egy pillanat múlva újra a tisztáson állt, és várta, hogy meglátja a fák fölött a repülő seprűt. Kisvártatva aztán meg is érkezett, Tinka és Manóapu leszálltak róla, és levették a hátukról a nehéz, csipkebogyóval telerakott zsákokat.
– Hol voltatok ilyen sokáig? Már majdnem beesteledett! – vonta kérdőre Manóanyu Tinkát.
– Hát, ma is izgalmas napunk volt – mosolygott a manólány – elmentünk az erdőszélre, Borz Benő repült a seprűvel, én megbotlottam, és elaludtam picit, de jött az erdei mentőszolgálat, és hamarosan minden rendben volt újra. Aztán az erdei állatok segítettek a szüretelésben, és most itt vagyunk – sorolta el egy szuszra Tinka.
Mentőszolgálat? – kérdezte ijedten Manóanyu – de ugye nincs semmi bajod, nem ütötted meg magad?
– Nem, nem csak egy pillanatra elvesztettem az eszméletemet, de tényleg nem tartott sokáig – nyugtatta a manólány az anyukáját.
– Akkor jó, de ígérd meg, hogy legközelebb jobban vigyázol, és óvatosabb leszel! – simogatta meg Manóanyu Tinka arcocskáját.
– Megígérem Manóanyu – válaszolta Tinka – de most már kaphatnék valami vacsorát, nagyon éhes vagyok.
– Persze, persze üljetek asztalhoz, máris hozom a vacsorát! –
– Megígértem az erdei állatoknak, hogy majd viszek nekik csipkebogyólekvárt. Megérdemlik, mert sokat segítettek nekünk. Persze, azt sem tudják, mi az a lekvár – nevetett Tinka, miközben a tavalyi csipkelekvárt kente a kenyerére.
– Vihetsz nekik persze, bár a rókának biztosan nem ez lesz a kedvenc eledele –
– Hát biztosan nem, és a fenyőrigónak sem –
–Esetleg a süninek?
– A süninek biztosan ízleni fog –
Így beszélgettek vacsora közben, majd az egész manócsalád nyugovóra tért.
Jól elfáradtak az utóbbi két, izgalmas kalandokkal teli napon.
Reggel Tinka jó sokáig lustálkodott a levéldunnája alatt. Hallgatta a madarak énekét, és a fák lombjainak susogását.
– Hm, vajon Manóanyu merre lehet, nem hallom a hangját – morfondírozott magában. Hiába figyelt, hiába fülelt, nem hallotta. Felkelt és kiment a konyhába, ahol az asztalon egy levélke várta.
” Elmentünk a forráshoz, hamarosan jövünk vissza. Manóanyu”
– Elmentek vízért, akkor addig lustálkodom még egy kicsit – gondolta a manólány, és visszabújt a levelek alá. Kezébe vette a kedvenc meséskönyvét és olvasni kezdett.
A mesében a télről, hóesésről volt szó. Tinka nem tudta, mi az a tél és a hóesés, mert az elmúlt télen még nagyon picike volt és nem emlékezett már rá.
Elképzelte amit a mesében olvasott a hófehér pelyhekben hulló hóról, ami betakarja a fákat, a tisztást, és az egész világot.
A mesében szó volt egy Mikulás nevű emberről is. Kép is volt róla, hosszú szakállú, piros ruhás bácsi, aki ajándékot ad az embergyerekeknek.
– A tél és a hóesés jópofa dolog lehet, remélem itt is fog esni a hó ­– reménykedett Tinka.
– Manóanyu, itt az erdei tisztáson is szokott esni a hó? ­ kérdezte Manóanyut, amikor visszaértek a forrástól.
– Igen Tinka, persze, szokott esni. És nagyon hideg is van akkor – felelte mosolyogva Manóanyu.
– Én nagyon kíváncsi vagyok a télre! És vajon az erdőben is osztogat ajándékot a Mikulás bácsi? – kíváncsiskodott Tinka.
– Hát bizony hamarosan tél lesz, és hideg. Reméljük hó is fog esni.  Mikulás bácsi? Hát arról én még nem is hallottam – mondta csodálkozva Manóanyu.
– Itt olvastam róla a meséskönyvemben – mutatta a téli mesét Tinka – Hát én nagyon remélem, hogy az erdei állatgyerekeket és manógyerekeket is meglátogatja a Mikulás! Biztosan nem félnék tőle, és megsimogatnám a hosszú fehér szakállát –
Manóapu az odú előtt dolgozott és hallotta a beszélgetést.
– Hm, miket írnak ezek a mesekönyvek. Még hogy Mikulás. Vajon ki lehet az? – gondolta.
– Süni, te tudod ki az a Mikulás? – kérdezte az avarban elbújó süntől.
– Én nem tudom sajnos – válaszolta szomorúan a süni.
– Csigabiga, te ismered a Mikulást? – kérdezte Manóapu a csigát.
– Nem, nem ismerem – válaszolt a csiga vontatottan.
– Én láttam már azt hiszem! – kiáltott fel a bagoly – amikor tavaly télen az emberek házánál voltam, ott láttam egy piros ruhás, hosszú szakállú embert, aki ajándékokat osztogatott. Szerintem ő lehetett a Mikulás.
– Igen, ő a Mikulás, az egyik rokonom, a rénszarvas szokott neki segíteni az ajándékok kihordásában – szóld közbe csendesen az őzike.
– Őzike tudsz segíteni, hogy hol találom meg a Mikulást? Szeretnék Tinkának meglepetést szerezni – súgta Manóapu.
– Persze, szívesen segítek! Majd ha már tél lesz, és leesik a hó, akkor elviszlek a rénszarvashoz, ő pedig megmutatja neked, hogy hol lakik a Mikulás.
– Rendben őzike, de addig maradjon ez a kettőnk titka – mosolygott Manóapu titokzatosan.
Amikor Tinka elaludt, Manóapu elmesélte Manóanyunak, amit a Mikulásról megtudott. Megbeszélték, hogy megpróbálják elhívni az erdőbe is a kedves Mikulás bácsit.