Cirmi és a napsütés

 

Elolvadt a hó, és már nem is volt olyan hideg, mint télen. Cirmi és a testvérei sokat játszottak az udvaron, és már csak este, aludni mentek be a pajtába. A gazdaasszony az ételt is az udvaron, a bodzabokor alá tette nekik: minden kiscicának és a maminak is külön-külön tálkában.

Délben, amikor Cirmi megebédelt, nagyon elálmosodott, és lefeküdt a fűbe, ahol gyorsan el is aludt. Nemsokára azonban felébredt, mert valamiért nem érezte jól magát.

– Mami, mami, gyere, valami baj van! – nyávogott a kiscica keservesen. A cicamama meghallotta a nyávogást és odaszaladt a cicájához.

– Mi a baj, Cirmi? – kérdezte tőle.

– Nagyon melegem van – sóhajtotta  Cirmi.

– Hát persze, hogy meleged van, hiszen kint fekszel a napon! Gyere feküdj a bodzabokor árnyékába! – felelte a cicamama.

– A napon? De hát én nem a napon feküdtem, hanem a füvön! Hol van az a nap? ­ – kérdezte Cirmi csodálkozva.

– A Nap az égen van, és a meleg sugarait a földre szórja. Te pont ott feküdtél, ahova oda tűz a nap! Ezért volt meleged, és ezért érezted rosszul magad. – magyarázta a cicamama.

– Értem – felelte Cirmi – és hol és van az a nap, had lássam!

– Nem! ­ – kiáltotta az anyukája ­–a Napba nem szabad belenézni, mert megbetegszik a szemünk tőle! Csak kora reggel, amikor felkel, vagy este, mielőtt lenyugszik, akkor szabad ránézni!

– Na jó, akkor várok estig ­ – felelte Cirmi, befeküdt a bodzabokor hűvös árnyékába, és elszundított.

Elalvás előtt arra gondolt, hogy majd este, mielőtt a nap lenyugszik, megmutatja a testvéreinek is, hogy mitől is van most olyan nagyon meleg.