Elindult a busz.
Tele van, minden ülés foglalt.
Ül a buszon, a négyüléses részen, forgalomnak háttal.
Ül a buszon, és előveszi a telefonját.
Ül a buszon, bekapcsolja a telefont.
Ül a buszon, és olvas.
Ül a buszon, és mosolyog.
Ül a buszon, és nevet, bár próbálja visszatartani, de nem nagyon sikerül.
Ül a buszon, és kuncog, miközben a száját a kezével igyekszik eltakarni.
Ül a buszon, már a könnyei is folynak, de még tartja magát.
Ül a buszon, és érzi, hogy egyre nehezebben tudja visszafogni.
Ül a buszon és röhög.
Kibuggyant belőle visszafoghatatlanul és megállíthatatlanul, minden viselkedési szabályt felrúgva a röhögés, a nyerítésbe hajló nyöszörgés, az, amikor a vesénk tája is fájni kezd és a röhögés csak tör, tör előre, és ha visszagondolunk a mosolygós fázisra, hogy honnan is indultunk, akkor újra, egyre erősebben támad a hahota.
Ez az a pillanat, amikor ne nézz körül. Mert akkor azt látod, hogy a többi buszon ülő, álló, kapaszkodó társ mind téged néz, ki mosolyog, ki nevet, ki megütközik az illetlenségen, ki próbál közönyösen meredni kifele az ablakon, de belül ő is röhög, neki is folynak a könnyei, csak befelé. Őt is rázná a röhögés, ha nem tanult volna illemet, ő is kacagna hangosan, de egyelőre csak a markában lévő táskafület fojtogatja. És lassan az egész busztömeg egy magát visszafogó, egymásra nem néző, kuncogó, könnycsorgató, táskafül szorongató társasággá válik, és mindenki csak azt várja, hogy kiből buggyan ki először hatalmas erővel és feltartóztathatatlanul a röhögés, hogy aztán a többiek is felszabadulhassanak, és közös röhögésbe fulladjon a tök unalmasnak indult utazás.
És megtörténik. Hatvanas úr nyerít fel először, amire a tömegreakció a döbbenet csendje, de csak a másodperc tizedrészéig. Utána, mint a vulkán tör ki a busz belsejéből a röhögés, a hahota, nyerítéssel kevert vinnyogás, könnyünk törlése, térdünk csapkodása, dülöngélés előre hátra, s oldalirányba, visszagondolás az első pillanatokra, amitől aztán még erősebb hullámban tör fel a jókedv s a kacagás. Egy emberként röhög a helyközi járat, ami kívül sárga, belül pedig meleg van, főleg a sok fékevesztetten kacagó, röhögő, hahotázó, nyerítő, kínjában síró embertárs miatt.
Amikor a busz begördül a végállomásra, kinyílnak az ajtók és a sok röhögő leszáll, megy a dolgára a szélrózsa minden irányába, és röhög, vinnyog, visít, nevetgél még méterek múlva is, amitől aztán a buszokra várakozó népek is nevetni kezdenek, és végül az egész buszmegálló, az összes ember és az összes busz egy emberként kacag, bár már nem is tudja, min.
Aztán mindenki boldogan nyugtázza, hogy milyen jól esett, és legszívesebben ülne vissza a sárgába röhögni tovább, de az élet nem habos torta, nem móka és kacagás, úgyhogy tessék újra (nem) normális emberként viselkedni!
Hamarosan megjelenik az új meséskönyvem!
Ha érdekel, ismerkedj meg vele a következő oldalon:
