Egyszer megtörtént valahol.
Az égbenyúló fehér dunnás hegyeken túl, a hatalmas kék óceánon innen, lakott egy szegény asszony hét apró gyermekével.
Nagyon nagy szegénységben éltek, és bármerre próbált a szegény asszony, nem tudta betömni a hét apró szájat. Mindig éhesek voltak a cseppek.
Az erdőn gyűjtögetett, a réten keresgélt, kiseperte már az utolsó szem lisztet is a láda aljából, de a gyermekek csak kértek volna még.
A szegény asszony nem tudta mitévő legyen, hogyan fordítsa jobbra az életüket.
Egy napon a legidősebb leány odaállt gondjaiba roskadt édesanyja elé, és így szólott:
– Édesanyám, én elmegyek világot látni! Akkor majd magának egy szájjal kevesebbre lesz gondja, és talán megtalálom a szerencsémet
A szegény asszony nagyon meglepődött a leány szavain, de mert tudta, hogy okos, jóravaló a leány, nehéz szívvel bár, de útnak eresztette.
– Jól van, leányom, tégy, ahogy jónak látod. Itt van ez a keszkenő, vidd magaddal, legyen társad a nagy úton! – ezzel megölelte, megcsókolta a leányát.
A leány arcán két apró könnycsepp futott végig, amiket letörölt a keszkenővel, és elindult.
Induljunk a világba,
előbb jobbra, aztán balra,
egyenest a keresztútig,
amíg a Nap le nem nyugszik.
Elindulok, hátranézek,
kis házunkra rátekintek,
fehér kendőt előveszek,
anyámnak úgy integetek.
Nosza, lábam, menjünk,
csak előre nézzünk,
erdőt-mezőt bejárni,
szerencsére találni.
És ment,ment, előbb az utakon, aztán a mezőben, be az erdő sűrűjébe, hatalmas fák, sűrű bokrok közébe. A sűrűben nehéz volt a menés, lépten-nyomon szederinda tekerődzött a leány kezire, lábára, tépte, szaggatta ócska ruháját. A lábaira akaszkodó indák felsértették gyenge lábát, letépték ócska cipőjét.
De ő csak igyekezett, sietett, hogy napnyugta előtt kiérjen az erdőből. Ott aztán egy fa mellé leült, s miközben a gyomra korgását hallgatta, mély álomba merült.
Reggel, amikor a Nap első sugara megcirógatta a rét füvét, a leány felébredt. Megmozgatta fáradt tagjait, és útnak eredt. A gyomra tán még hangosabban korgott, mint este, de nem volt ennivalója, sem egy kis víz, amit ihatott volna.
Kis idő múlva meglátott egy forrást, aminek nagyon megörült, odaszaladt, ivott egy jót belőle, majd megmosta az arcát. Szoknyája korcában kereste a keszkenőjét, de nem találta! Elveszítette!
– Jaj, Édesanyám, kedves anyám, elvesztettem a keszkenőt! – roskadt le sírva a forrás szélire a leány. – Mi lesz mostan, ha nem lesz velem, nem segít a hosszú utamon? Egymagam maradtam, mint a száraz kóró az árokparton – így sírdogált, így pityergett a leány.
Aztán megnyugodván, újra felkerekedett a hosszú útjára.
Ment, ment, meztelen lábát törte a göröngy, bökte a fűszál, a szíve szomorú volt, gyomra pedig éhes.
Aztán ahogy lépkedett, meglátott az út mellett egy szép, terebélyes, piros gyümölccsel hívogató almafát.
– Ó,de gyönyörű alma, biztosan nagyon finom, de nem szedhetek belőle, hisz nem engem illet a gyümölcse – gondolta a leány és folytatta az útját. Egyszer csak nagy szél kerekedett, egy szép almát levert a fáról, ami egyenest a leány lába elé gurult. A leány felvette az almát, és mohón enni kezdte, miközben mendegélt az elhagyott mezőn.
Kicsi idő múlva egy falu határába ért. Látta ám, hogy egy hajlott hátú öreg néne épp a diót szedi össze a fa alól. Odaszaladt, segített neki.
Az anyóka nagyon megörült a segítségnek, és miután végeztek a munkával, behívta a leányt a házába, és jól megvendégelte. Közben a leány elmesélte az ő történetét, hogy mi okból, milyen szándékkal hagyta ott a szülői házat, édesanyját, és hat apró testvérét.
Aztán elköszönt a vénséges anyókától, és ment tovább a maga útján.
Közben az erdei útra egy lovas vágtatott be. Meglátta a sűrű bozótost, és gondolta visszafordul, nem gyötri a paripát a szederindás bozótban. Már majdnem vissza is fordította a lovat, amikor egy fehér keszkenőt látott meg az ágakra akadva. Leszállt a lóról, odament, elvette a kendőt.
Gyönyörű, hófehér keszkenő volt, szép hímzéssel. A királyfi – mert hogy ő volt az ifjú lovas–, az arcához emelte a kendőt, és megérezte rajta a szegény leány könnyeinek édes-sós illatát.
Nosza, nagyon kíváncsi lett a legény, kikötötte a lovát, és utat tört magának a tüskés szederinda között.
Hamarost megtalálta a leány ócska cipőjét, és azt is magához vette. Mindenképpen tudni akarta, kié a keszkenő, kinek a lábáról vált le a cipő, ezért aztán követte a leány útját az erdőn át.
Kiért a forráshoz, aztán az almafához, de nem látta a leányt sehol. A falu szélén meglátta az öreg anyókát, és így szólt hozzá:
– Adj Isten, öreganyám, nem látott erre egy mezítlábas szegény leányt? Megtaláltam a keszkenőjét és az ócska cipőjét az erdei rengetegben.
– De láttam, hogyne láttam volna gyermekem– szólt az öreg néne. – Segített nekem a leány a diószedésben, én pedig megvendégeltem. És közben elmesélte, hogy milyen szegénységben élnek, s hogy ő most szerencsét próbálni indult.
– Köszönöm néném, akkor indulok, és remélem meg is találom a leányt!
– Járj szerencsével, fiam – intett csontos, ráncos kezével az öreg néne.
A szegény leány eközben ment, mendegélt, már nem volt éhes, csak fáradt, és szomorú az elveszített keszkenő miatt.
A falucska után nem sokkal egy folyóhoz ért. Tanakodott, gondolkodott, hogy ugyan hogyan tudna átkelni rajta. Széles, gyors sodrású folyó volt, és a leány nem mert nekiindulni, hogy átgázoljon rajta.
Ahogy tanakodott, ahogy gondolkodott, egy hattyút pillantott meg, aki épp a part felé úszott.
– Gyere leányka, ülj a hátamra, és majd átviszlek én a folyón – szólt a hattyú, miközben egészen kiúszott a folyó szélére.
A szegény leány nagyon elcsodálkozott, de aztán felült a hattyú hátára, és megkapaszkodott hófehér, hosszú, kecses nyakában. A nagy madár szépen,lassan úszott, nem akarta, hogy féljen a leány. Amint átértek a másik partra, a leány szépen megköszönte a segítséget, és indult tovább.
– Járj szerencsével, kisleány! – intett utána a hattyú, majd tovaúszott a folyóban.
Kis idő múlva hatalmas szél kerekedett, tépte csapkodta az út menti fák ágait, zúgott és süvített, majd eleredt az eső.
A szegény leány félt, és menedéket keresett az eső elől. Talált egy ócska házat, oda behúzódott, és ott várta meg, hogy elüljön a vihar. Amikor újra kisütött a nap, folytatta az útját a fákkal szegélyezett ösvényen. Az egyik fáról a vihar leverte a madárfészket, és az apró tojások szanaszét gurultak a fűben.
A kismadár, melynek a fészke a porban hevert, kétségbeesetten röpködött a fa fölött.
A szegény leány próbált segíteni, felemelte a fészket és feltette a fa ágai közé. Aztán óvatosan összeszedte az apró tojásokat, és visszarakta őket a fészekbe.
– Köszönöm kedves kisleány, jótetted helyébe jót várj! – úgy hallotta, mintha ezt csicseregte volna a kismadár, miközben visszaült a fészkére.
Ment, mendegélt tovább. Lassan beesteledett, ezért aztán örült is a leány, hogy újra egy faluhoz ért.
Itt egy házba bekopogtatott, és illően megkérdezte, hogy adnak-e neki szállást éjszakára.
A házban jó emberek laktak, beengedték, megetették, megitatták, puha, vetett ágyba fektették.
Reggel a leány hamarost felkelt, kiszaladt az udvarra, ahol a gazda a jószágot etette.
Segített neki, vizet hordott, almot sepert, megetette a csibéket.
Reggeli közben elmesélte az ő történetét a háziaknak, megköszönte a szíveslátást, és útnak eredt.
Időközben a királyfi elérte a folyót, és tanácstalanul nézegette, vajon a leány átkelt-e rajta, vagy merre indult. Meglátta a folyón úszó hattyút, és megkérdezte tőle:
– Te gyönyörű madár, nem láttál erre egy mezítlábas szegény leányt?
– De igen, láttam – felelte a hattyú. – Átvittem a hátamon a túlsó partra.
– Köszönöm, kedves hattyú!– szólt az ifjú, és elindult, hogy átgázoljon a lovával a folyón.
A túlparton ment aztán tovább, nézte, figyelte, látja-e valahol a leányt
Az egyik út menti fán egy madárfészket pillantott meg. A kismadár a falu felé intett a szárnyával.
– Arra ment, arra jár a kedves kisleány– csicseregte a madárka.
A királyfi megsarkantyúzta a lovát, és sebesen vágtatni kezdett a falu irányába. Ott az első házban rögtön kérdezősködni kezdett.
Elmondta neki a gazda, hogy a leány náluk járt, de pár órával előbb újra útnak indult.
– Takaros, szorgalmas, jóravaló a leány, remélem, megtalálja az Úrfi – mondta búcsúzóul a gazda.
– Köszönöm a segítséget! – mondta a királyfi, és sebesen elvágtatott. Érezte már, hogy hamar meg kell találnia a leányt, ezért egy percet sem akart késlekedni.
Keresztüllovagolt a falun, ki az országútra, figyelt, keresett, kutatott erősen.
A szegény leány eközben egy tópartra ért. Leült a fűbe, és elkezdett falatozni az ennivalóból, amit a kedves házigazdák csomagoltak neki.
Aztán egy korty vizet ivott a kulacsból, s pihent egy kicsit. Ekkor eszébe jutott szeretett édesanyja, hat apró testvére, és nagyon vágyakozott már újra közöttük lenni. Eszébe jutott a fehér keszkenője, amely rögtön az első napon elhagyta őt.
Nem tudta még, nem tudhatta, milyen hosszú még az út, mi vár rá, mit talál, megleli-e a szerencséjét.
Ahogy ott szomorkodott a leány a tóparton, egyszer csak lódobogást hallott.
Egy lovas közeledett, egyenest feléje tartott, majd közelebb érve a lovas leszállt, és gyalog indult a szegény leány felé.
A leányka hitte is, nem is, amit lát, meg is szeppent, nem is tudta, mitévő legyen.
Ekkor már odaért mellé a királyfi, belenézett a leány gyönyörű szemébe, és érezte, hogy megtalálta, akit keresett.
Megtalálta a szegény, mezítlábas lányt, de megtalálta az élete párját is! Odanyújtotta a lánynak a kendőt, és így szólt:
Kedves leányka, kié e keszkenő?
Kié az elvásott, elszakadt kis cipő?
Ki segített a nénének, ki a kismadárnak?
Ki hálálta meg a kosztot a falusi gazdának?
Ki ölelte félve hattyú fehér nyakát?
Ki hagyta magára szerető családját?
Ki az, ki elindult keserves útjára?
Kire vár házukban szegény édesanyja?
Ha te vagy a leány, itt van a keszkenőd,
elhoztam utánad, itt az ócska cipőd.
Vedd el ezt tőlem, egyet kérek érte,
add nekem, add oda a kezed cserébe!
A szegény leány most már azt hitte, álmodik. Csillogó szemmel nézte a királyfit, nézte a keszkenőt, az ócska kis cipőt, és így szólt:
Én vagyok a leány, enyém a keszkenő,
enyém az elszakadt, ócska kis cipő,
ha megkapom tőled, odaadom érte,
amit kértél tőlem, a kezem cserébe!
Akkor a királyfi odanyújtotta a kendőt és a cipőt a leánynak, és boldogan megölelték egymást.
– Ülj a lóra gyorsan, és hazaviszlek az édesanyádhoz – mondta a királyfi, és felsegítette mátkáját a paripa nyergébe. Ő is felugrott, majd sebesen vágtatni kezdtek a kisleány faluja felé.
A kicsi ház előtt a királyfi megállította a lovat, leugrott, majd lesegítette a leányt is.
– Édesanyám, édesanyám!Jöjjön hamar! – szalad be az udvarról a szegény leány egyik testvére. – Megjött a nővérünk, egy királyfi hozta, csillogó paripán!
Nosza, az édesanyjuk gyorsan kiszaladt, és hinni sem akart a szemének! Valóban ott állt az ő kedves lánya, de már nem is állt, szaladt édesanyja felé.
– Édes lányom, kedves lányom, el sem hiszem, amit látok! – mondta könnyeit törölgetve a szegény asszony.
– Pedig higgye édesanyám, és fogadja szeretettel a mátkámat!– felelte neki a lány, és sugárzó mosollyal vezette oda a daliás királyfit az ő szegény édesanyja elé.
Aztán hamarost nagy lagzit csaptak, és boldogan élnek, ha már meg nem haltak.…