Skolik Ágnes: A mosolymadár

 

Fényesen ragyogott a nap, amikor Enci felébredt. Kinyújtózott, kereste a kedvenc plüssállatkáját az ágyban, de az nem volt sehol.
– Anya, nincs meg az alvókám! – kiabált sírva az anyukájának.
– Jó reggelt, kislányom! – nyitott be anya a szobába – ne sírj, itt van, leesett a földre.
Anya odaadta Encinek az alvókát, és megsimogatta a kislány fejét.
– Készítettem reggelit, kelj fel gyorsan, tudod, ma megyünk a mamához! – mondta anya.
– Jaj de jó lesz! Akkor majd megint én etetem a pipiket – nevetett Enci.
Amikor Enci kiment a konyhába, Zsófi és Nóri már az asztalnál ültek. Gyorsan megreggeliztek, aztán indultak is a mamához, aki már nagyon várta a gyerekeket.
Alighogy beültek a kocsiba Enci megint sírni kezdett:
– Belesüt a nap a szemembe – hüppögte.
– Nem kell ezért sírni, itt a napellenző, tegyétek fel az ablakra, és máris nem fog belesütni a nap a szemedbe – nyugtatta meg anya.
Szerencsére a mamáék nem laktak messze, így nem kellett sokat autózni. Amikor odaértek, mama már nagyon várta őket.
– Sziasztok, de jó, hogy jöttetek! – mosolygott a kocsiból kiszálló kislányokra.
– Leesett a hátizsákom – hallotta meg ekkor Encit, aki keservesen zokogott.
– Ne sírj bogaram, tessék, itt a hátizsákod – emelte fel mama a zsákot a földről.
Amikor megebédeltek, Enci csak ült szomorúan a széken és sírásra görbült a szája.
– Mi baj, kislányom – kérdezte tőle anya.
– Szeretném megetetni a pipiket – válaszolt sírós hangon a kislány.
– Hát akkor menjünk és etessük meg őket! – mondta a mama majd kézen fogta a kislányt.
A pipik nagyon örültek, amikor meglátták, hogy Enci és a mama közelednek feléjük a takarmányos vödörrel. Szaladtak oda a kerítéshez, egymást lökdösve tolakodtak a finom falatokért.
Gyorsan el is fogyott a vödörből az ennivaló, de persze a pipiknek nem volt elég.
– Elfogyott az eleség – mondta Enci és már megint pityergett.
– Várj, hozok még kukoricát – mondta a mama, de a kislány csak sírt, hatalmas könnyeket hullatva. Alig látott a könnyes szemecskéivel, így azt sem látta, hogy milyen madár csicsereg a kerítés melletti fán. Nagyon szépen énekelt, ezért Enci megtörölte a szemeit és megkereste a madarat a lombok között. Az egyik faágon egy gyönyörű, színes tollú, sárga bóbitás, apró csőrű madár üldögélt.
– Ne sírj kislány, inkább nevess! Akkor sokkal szebb vagy – csicseregte vidáman a kismadár.
– Ki vagy te? – kérdezte tőle Enci.
– Én vagyok a mosolymadár. Mindig ott vagyok, ahol szomorúak az emberek, ezért fel kell vidítani őket – válaszolta a madár és tovareppent. Enci mosolyogva nézett utána.
– Mit láttál? – kérdezte mama, amikor visszaért a kukoricával.
– Egy szép színes madarat – válaszolta Enci vidáman.
Amikor megetették a tyúkokat, vizet is adtak nekik, utána bementek a házba, ahol anya és a testvérei már csomagoltak, hiszen indulni kellett hazafelé.
– Én nem akarok hazamenni, itt szeretnék maradni – gondolta Enci és már hüppögött is.
Ekkor kopogott valaki az ablakon, de ezt csak Enci hallotta. A kislány odanézett. A mosolymadár ugrált az ablakpárkányon. Ekkor Enci moyolyogva integetett a kismadárnak.
– Én itt szeretnék maradni a mamánál – kérlelte anyukáját.
– Hát, ha szeretnél, akkor maradhatsz – válaszolta anya.
– De jó, akkor újra láthatom a mo….a pipiket – Jaj, majdnem elárulta a mosolymadarat, de szerencsére nem történt baj.
Amikor a többiek elmentek, Enci kiment az udvarra. A színes tollú madarat kereste a fákon.
– Vajon hol lehet most a mosolymadár? Biztosan egy szomorú kisgyereket vigasztal – gondolta. Leült a kerti tó partjára, nézegette a tóban fickándozó díszhalacskákat. Egy óvatlan pillanatban a papucsa lecsúszott a lábáról, egyenesen bele a vízbe.
Enci nagyon megijedt és sírva fakadt. Ekkor a távolból ismerős csicsergést hallott. A mosolymadár volt! Meg is látta a kislány, ugyanazon a fán ugrált, ahol délelőtt. Rögtön abbahagyta a szipogást, és mosolyogva nézett a madárra. Aztán felállt a tó partról, majd fél lábon ugrálva bement a házba.
– Mama, beleesett a papucsom a tóba, segíts kivenni– kérte a nagymamáját. Kimentek a tóhoz, ahol a mama egy gereblye segítségével kihalászta a papucsot a tóból.
– Hát, nem is gondoltam, hogy ma még horgászni is fogok – mondta nevetve.
Vacsora után felhívták anyát telefonon, elmesélték neki, hogy telt a délután. Mama azt is megsúgta anyának, hogy Enci ma feltűnően keveset sírdogált, aminek persze nagyon örültek mindketten.
Este lefekvéskor mama és Enci megbeszélték a másnapi programot: elmennek vásárolni, aztán mama hazaviszi Encit, onnan pedig felmennek a hegyre, gesztenyét szedni.
– Ma nagyon ügyes voltál, keveset sírdogáltál – mondta mama miközben betakargatta az unokáját.
– A madár miatt. A mosolymadár…Enci csak ennyit tudott mondani és már aludt is.
– Mosolymadár? – kérdezte mama, de Enci már nem válaszolt. Magához ölelte a plüssmacit, és békésen szundikált.
Másnap reggel korán keltek, majd reggeli után indultak is a városba. Előtte Enci elbúcsúzott a pipiktől, megnézte a halacskákat is, utána az autóhoz szaladt. Futás közben megbotlott és elesett.
– Mama – kiáltotta, és keservesen sírni kezdett. Mama szaladt, felsegítette a kislányt, leporolta a ruháját, megpuszilgatta a kezét, amit az eséskor Enci beütött. A mama nem tudta, de rajta kívül volt ott más is, aki Encit vigasztalta. Egy színes tollú, sárga bóbitás, apró csőrű madár csicsergett az eresz alatt, de ezt csak Enci hallotta.
– Már nincs is semmi baj – kiáltotta nevetve és szaladt tovább.
– Milyen furcsán viselkedik ez a kislány – gondolta a mamája – nem olyan sírós, mint régen. Nem tudom, mi történhetett?
Amikor bevásároltak, hazamentek, ahol anya, Zsófi és Nóra már várta őket, aztán indultak is a hegyre, gesztenyét szedni.
A hegyen már leszüretelték a szőlőt, sárgultak a falevelek, a gesztenyefáról pedig mind lehullottak az avarba a szúrós kupacsok. Ezeket bottal, cipőtalppal, vagy más módszerrel kell kinyitni, hogy az apró, fényes, barna gesztenyéket ki tudjuk szedni belőle.
Ezt nem tudta Enci, ezért a kis kezecskéivel próbálta szétnyitni őket. Meg is szúrták alaposan a tüskék!
– Jaj ez nagyon bökős – kiáltott fel sírós hangon. A többiek már várták, hogy Enci keserves sírásban törjön ki. Ők nem látták, hogy a gesztenyefa ágán a mosolymadár már készenlétben áll, és figyel.
– Sebaj kicsi lány, mutasd meg milyen erős vagy, ugye nem is fáj a szúrás – csicseregte a kismadár.
– Annyira nem is bökős – nevetett fel Enci, miközben a gesztenyefa ágán hintázó madárkára nézett.
– Nem is bökős? Nem is sírsz miatta? –kérdezte csodálkozva anya.
– Nem, mert a mosolymadár segít – válaszolta nevetve Enci.
– Mosolymadár? Hát az meg kicsoda, hogy néz ki, hol van? – kérdezték a testvérei.
– Az én kis unokám valamit titkol előlünk? –nézett mama mosolyogva a kislányra.
– Hát, tudjátok, a mosolymadarat csak a szomorú emberek látják. Akiknek bánatuk van, sírnak, azokhoz odareppen, hogy megvigasztalja. Csodaszép a tolla, csicsergős a hangja és mindig vidám.
Amikor a mamánál voltam, ott találkoztam vele, de most is itt van, fönt a gesztenyefán – mutatott a lombok közé Enci, ahol valóban ott ugrált ágról ágra egy madárka. Színes tollú, sárga bóbitás, apró csőrű madár volt, aki gyönyörűen trillázva köszöntötte a meglepett családot.
Egyre lejjebb és lejjebb ugrált, majd egyszer csak rászállt Enci kinyújtott karjára. A kislány boldogan mosolygott, megsimogatta a színes tollú madarat, aki segített neki abban, hogy a sírós pici lányból mosolygós kislány legyen.