A három majom
Mizaru, Kikazaru és Iwazaru majmok voltak, és az őserdőben éltek. Nem ismerték egymást, legalábbis a történetünk elején.
Mizaru egyszer meglátott az őserdőben egy szép, fedeles kosarat. Nagyon kíváncsi volt, felemelte a fedelét, és felállt a szélére, hogy belekukkantson. Egy rossz mozdulat, beleesett a kosárba és nem tudott kimászni belőle. Elaludt. Arra ébredt, hogy emberek beszélgetnek mellette, és a kosár mozog. Nem mert kinézni, csak kuksolt tovább. A fonás résein át látta, hogy az emberek felmennek egy hajóra és viszik a kosarat. Ott aztán betették a raktérbe és magára hagyták.
Két nappal később kötött ki a hajó egy nagyváros kikötőjében. Mizaru ekkor már nagyon éhes és szomjas volt, és azt gondolta, hogy amint lehet, kiugrik a kosárból és keres valami ennivalót magának. A terve hamarosan sikerült, mert az emberek magára hagyták a kosarat a kikötőben. A majom ekkor gyorsan kiugrott és elszaladt.
Szaladt, szaladt befelé a városba. Az út mellett látta, hogy egy ember megver egy másik embert.
– Jaj, nem akarom ezt látni – gondolta Mizaru és eltakarta a szemét.
Ment tovább az utcán, látott sok kedves embert, boldog szerelmespárokat, óvatosan lépkedő kisbabákat. Mizarunak ez tetszett, és mosolyogva figyelte őket.
Az utca másik oldalán egy ember pórázon húzott egy kiskutyát maga után.
– Ó, de szörnyű! – gondolta a majom, és megint eltakarta a szemét.
Amikor a kezét elvette a szeme elől, megint a nyugalmas utcai forgatagot látta maga előtt. Kisvártatva Mizaru hatalmas csattanást hallott, és azt látta, hogy két autó összeütközött és
59
szanaszét repültek a darabjaik. Kiáltoztak az emberek, futottak segíteni, de az autók lángba borultak.
– Borzalmas, nem akarom látni – mondta a majom, és eltakarta a szemét.
Ezek után, egészen egyszerűn nem nézett oda, ha olyat látott, ami nem tetszett neki. Csak a jó és szép dolgokra figyelt, arra, amitől nem facsarodik össze a szíve, hanem inkább kinyílik, mint az orchidea az őserdőben.
Kikazaru nem volt olyan szerencsés, mint Mizaru. Őt elfogták az őserdőben, ketrecbe zárták, elvitték a városba és egy piacon árulták. Ő mindvégig tudta, hogy amint lehet, meg fog szökni, és az első adandó alkalommal meg is tette.
Az egyik vásárló meg akarta simogatni, kinyitották a ketrec ajtaját, Kikazaru pedig egy pillanat alatt a szabadban termett, és szaladt, szaladt, amilyen gyorsan csak tudott. Az árus, aki a ketrecben tartotta, szaladt utána és kiabált:
– Fogják meg! Fogják meg! Ő az én majmom! – erre Kikazaru befogta a fülét, hogy ne hallja a kiabálást, és szaladt tovább.
Amikor már elég messze volt a vásártértől, lelassított és sétált tovább az utcán. Egy kávézó terasza mellett haladt el, és hallotta, ahogy két ember egy harmadikról beszél. Szidták, pocskondiázták, hazugsággal vádolták az embert.
– Nem, nem akarom ezt hallani! – mondta csak úgy magának, és befogta a fülét. Ment tovább a forgalmas utcán, az egyik ház előtt egy fiatalember gitározott, gyerekek játszottak, nevetgéltek, énekeltek.
Odébb egy téren gyűlés volt. Sok-sok ember hallgatott egyet, aki egy emelvényen szónokolt. Háborút,
60
ellenségeskedést szított, tüzelte a többieket, akik őrjöngtek a beszéd hallatán.
– Ááááá, nem érdekel a viszálykeltés! – kiáltotta Kikazaru és befogta újra a fülét.
Amikor kellő távolságba ért, kinyitotta a fülét újra. Csodaszép zongoramuzsikát hallott, meg is állt egy darabig és hallgatta a zenét. Aztán ment tovább, de a gyönyörű muzsika dallamai ott motoszkáltak a fülében tovább.
Iwazaru a bennszülöttek faluja mellett lakott az őserdőben. Néha mentek a faluba emberek a városból, hoztak mindenféle árukat, és elvitték, amit a bennszülöttek árultak. Ilyenkor Iwazaru mindig kihallgatta, amit beszélnek, és nagyon érdekelte őt a nagy város, ahonnan a kereskedők jöttek.
Egy alkalommal aztán észrevétlenül fellopózott a hajóra, és a kereskedőkkel elutazott a városba. Még javában tartott az utazás, amikor Iwazaru megéhezett. Körülnézett a hajon, de nem látott semmi ennivalót. A hajó orránál ült egy matróz, aki a vizet kémlelte. Iwarazu azt gondolta, hogy megszólítja és kér tőle ennivalót. Már szólásra is nyitotta a száját, amikor eszébe jutott, hogy talán mégsem kellene felfednie magát, hátha baja esik. Ekkor a szájára tapasztotta a kezét és halkan visszaosont a rejtekhelyére.
Reggel, amikor a hajó kikötött, megvárta, amíg mindenki leszáll, aztán ő is lemászott egy kötélen a kikötő betonjára. Ott persze fogalma sem volt, merre induljon, éhes volt, szomjas volt, de nem kért, nem panaszkodott senkinek. Elindult az utcán, ami a városba vezetett, és közben figyelte, hogy hol találhatna ennivalót. A zöldséges épp akkor pakolta ki az áruját a boltja elé. Egy óvatlan pillanatban a majom odaszaladt és
61
elcsent egy banánt. Akkor aztán jól befalatozott, és sétált tovább. Az egyik sarkon majdnem fellökte őt egy lány, aki a mellékutcából szaladt ki, mert egy férfi kergette. Gyorsan beszaladt egy házba, és amikor a férfi a sarokra ért, már nem volt sehol. A férfi a majomra nézett:
– Nem láttad, merre szaladt a lány? – kérdezte tőle mérgesen. Iwazaru nem válaszolt, és ott hagyta a felbőszült férfit. Ment tovább az utcán, nézegette a szép házakat, az érdekes ruhákba öltözött embereket.
A következő ház előtt egy padon asszonyok ültek és felváltva panaszkodtak egymásnak az életükkel kapcsolatban. Iwazaru egy darabig hallgatta őket, és arra gondolt, hogy milyen kár, hogy ezek az asszonyok nem veszik észre, hogy szépen süt a nap, és szép virágok nyílnak mellettük a virágágyásban. Menet közben azon gondolkodott, hogy miért ilyen furcsák az emberek. Hiába élnek szép házakban, mégis panaszkodnak, hiába van ennivalójuk, mégis elégedetlenek. Akinek kevés van, annak sok kell, akinek sok, annak még több. Hiába süt a nap, nem veszik észre, csak azt a kicsi felhőt, ami váratlanul a nap elé kúszott az égen.
Ahogy így morfondírozott, az utca végén meglátott egy gyönyörű parkot. Már messziről is nagyon tetszett neki, mert eszébe juttatta az őserdőt, ahonnan elindult világot látni. A park füvén leterített plédeken családok piknikeztek, gyerekek játszottak, fiatalok zenéltek és énekeltek. Olyan békés, nyugodt világ volt, amilyet nem látott, amióta lemászott a hajóról.
Kicsit odébb színes ruhába öltözött emberek táncoltak, az asztalok roskadoztak az ennivalótól, amikből mindenki kedvére falatozhatott. Iwazaru csak ment, és közben azon csodálkozott, mennyivel másabb az emberek világa itt, mint a városban volt.
62
Hamarosan egy kis szentélyhez ért, amin még kőművesek és fafaragók dolgoztak. Csodálatosan szép, aprólékosan kimunkált díszítéseket készítettek a templom falára, színes üvegablakon áradt be a fény az épületbe, ahonnan már kihallatszott egy gyönyörű hangú orgona hangja.
Miközben Iwazaru csodálta a gyönyörű építményt, a park fái közül odalépett mellé egy másik majom. Mindketten nagyon csodálkoztak a másikon, de nem tehették ezt sokáig, mert megjelent egy harmadik majom is. Leültek egy nagy kőre, ami a templom bejárata mellett volt, és elkezdtek beszélgetni.
Iwazaru kezdte a bemutatkozást:
– Iwazaru a nevem, a szomszéd szigetről, az őserdőből érkeztem. Tetszett a város is, de itt ez a park sokkal jobban tetszik, mert itt nem beszélnek feleslegesen az emberek, hanem élvezik azt az életet, ami adatott nekik. Én nem szeretek fölöslegesen beszélni – mondta, és a mellső lábait a szája elé rakta.
– Az én nevem Kikazaru. Engem elfogtak az őserdőben és idehoztak a városba, hogy eladjanak. Én nem szeretem a várost, mert ott kiabálnak, veszekszenek, viszályokat szítanak az emberek egymás között. Soha többet nem szeretném ezt hallani – mondta, és a két mellső lábával befogta a füleit.
– Én Mizaru vagyok, véletlenül kerültem ide. A városban erőszakos embereket láttam, verekedést, balesetet, nem szeretnék visszamenni oda. Nem szeretem látni a csúnya, erőszakos dolgokat – mondta Mizaru, és a két mellső lábával befogta a szemét.
Ekkor hirtelen nagy vihar kerekedett, dörgött, villámlott, és az egyik villám éppen a templom mellé csapott be. A vihar
63
amilyen gyorsan jött, el is ment. Az emberek a parkban folytatták a mulatságot, mintha mi sem történt volna.
Estefelé, amikor hazafelé készülődtek és elmentek a templom előtt, akkor látták, hogy a kapu melletti kövön három majom szobra ül. Nagyon csodálkoztak, hiszen reggel a szobrok még nem voltak ott a kövön.
Már sok-sok év telt el azóta, de a három majom szobra azóta is ott áll a templom bejárata előtt, és ők lettek a pozitív gondolkodás szimbólumai. Az egyik majom nem lát, a másik nem hall, a harmadik nem beszél. Az ősi japán mondás úgy tartja, hogy ha boldogan akarsz élni, nem engeded magadhoz közel a negatív dolgokat, nem látod, nem hallod meg őket, és nem beszélsz róluk.