A cseléd lánya

A cseléd lánya
A kastélyhoz egy földút vezetett, az erdőn keresztül. A zöld lombsátor között büszkén magasodott az emeletes, sok-sok szobás épület, ahol a gróf és a felesége élt. A személyzet egy másik házban, cselédlakásokban lakott. Lovász, kertész, szobalány, szakács, pincérek, úgy, ahogy ebben a korban szokás volt.
A gróf és a felesége jó emberek voltak. Legalábbis ezt mondták róluk a személyzet tagjai, és a falubeliek is. Sok embernek adtak munkát a környéken, és amiben kellett, segítették a szegény falusi családokat. Az emberek csak kedves gróf úrnak és kedves grófnénak hívták őket.
Mihályffy Árpád és felesége Amália húsz éve házasodtak össze, és akkor költöztek a Mihályffyak tulajdonában álló vidéki kastélyba.
Gyermekük nem született, bár mindketten nagyon szerették volna.
– Más terve van velünk a Jóistennek – mondta Árpád minden alkalommal, amikor Amáliával a gyermektelenség szóba került.
– De vajon mi, mi a terve velünk? – kérdezte szomorúan Amália.
– Nem tudom kedvesem – válaszolta a gróf tanácstalanul.
Egy kora őszi reggelen a házaspár a reggelijét fogyasztotta, amikor Amália így szólt:
– Kedvesem, Rozál néni az öreg cselédem nehezen bírja már a munkát és szeretne felmondani.
Szükségem lenne helyette egy fiatal szobalányra.
– Rendben van, akkor keressünk a falubeli lányok között egy fiatalabb cselédet –
válaszolta a gróf.
Reggeli után Amália magához hívatta Rozált, és megkérte, hogy érdeklődjön a falusi lányok közül, hogy ki jönne el szívesen cselédnek a kastélyba. Mivel sok szegény fiatal lány volt a faluban, sokan jelentkeztek az állásra. Egy hétfői napon fogadta őket a gróf és a grófné, és még aznap ki is választották azt, akit a legalkalmasabbnak találtak a munkára.
Kedves mosolyú, szőke hajú, 18 év körüli leány volt Berta, aki választékos beszédével, kedves modorával rögtön a grófné szívébe lopta magát. Másnap be is költözött az egyik cselédlakásba, és Rozál, az öreg cseléd elkezdte betanítani a lányt.
Alig telt el egy hét, Berta már tökéletesen végezte a munkáját a kastélyban. Amália nagyon örült, hogy ilyen ügyes cselédlányt talált, és így nyugodt szívvel engedhette el öreg szolgáját Rozált.
Berta szorgalmas volt, ügyes, és csendes. Talán néha túlságosan csendes, és szótlan.
Feltűnt ez a grófnőnek is, és nem tudta elképzelni, miért van az, hogy ez a leány néha ennyire szomorú? Egy nap, amikor Berta a grófné szobáját takarította, Amália odalépett hozzá.
– Berta, válaszolnál egy kérdésemre? –
– Természetesen, Grófnő – válaszolta Berta meglepetten.
– Mond csak, miért vagy te néha olyan szomorú? Mintha nem éreznéd jól magad itt a kastélyban –Berta keze megállt portörlés közben, a szeme sarkában elmorzsolt egy könnycseppet, majd így válaszolt:
– Kedves Grófné, az én szomorúságomnak nagyon kicsi oka van. Egy apró 2 hónapos gyermek, akit édesanyámra hagytam a faluban. Miatta vagyok én oly sokszor szomorú, mert nagyon hiányzik az én kicsi lányom nékem. – mondta Berta.
A grófné nagyon meglepődött a válaszon, mert erre az indokra egyáltalán nem számított. S bár neki nem adatott meg az anyaság, mégis mélyen át tudta érezni a lány bánatát.
– Miért nem mondtad ezt el nekünk a jelentkezésnél? Miért titkoltad el a gyermeked? – kérdezte a grófné, miközben gyengéden átölelte a leányt.
– Nagyon-nagyon szükségem van a pénzre, hogy tudjak enni adni a gyermekemnek, s féltem, hogy ha elmondom, nem vesznek fel dolgozni – válaszolta Berta, sűrű könnyek között. – A gyermek apja elhagyott minket, nem voltunk összeházasodva, így most édesanyámékra hagytam, hogy dolgozni tudjak. És nagyon-nagyon hiányzik a csepp gyermekem – Berta ekkor már zokogott, s fehér keszkenőjével törölgette az arcán lezúduló könnycseppeket.
– Ne sírj Berta – kérlelte a grófné – most rögtön beszélek a férjemmel, és megkérem,
engedje meg, hogy itt lakjon a kisbabád veled. Nyugodj meg, minden rendben lesz – mondta, és kiment, hogy megkeresse a férjét.
A gróf a dolgozószobájában, az íróasztalnál ült, amikor Amália bekopogott hozzá.
– Árpád kérlek, beszélnem kell veled – hadarta izgatottan az asszony. – Ma kikérdeztem Bertát, hogy miért is olyan szomorú. Kiderült, hogy két hónapos kisbabája van, akit letagadott, és a faluban hagyott, hogy megkaphassa a cselédlányi munkát nálunk. Hát ez az oka, hogy olyan szomorú és kedvetlen néha a leány. Kérlek, ugye megengedjük neki, hogy itt lakhasson a gyermeke vele a cselédlakásban? Kérlek Árpád! – nézett könyörgően a férjére.
A gróf nagyon meglepődött a hír hallatán, és nem tudta mit válaszoljon a feleségének.
– Ha itt fog lakni a gyermek, akkor kell valaki, aki vigyáz rá, amíg Berta dolgozik – gondolkodott el a gróf – akkor fel kell vennünk még egy embert? – húzta fel kérdően a szemöldökét.
– Nem, nem kell, majd megoldjuk – mondta Amália és visszasietett a hálószobájába Bertához.
– Berta, szólok a kocsisnak, hogy fogja be a lovat, és induljatok a faluba. Hozd el a babát és minden holmiját amire szüksége van! –
– Ó Asszonyom, nem is tudom, hogy köszönjem meg! – Berta meg akarta csókolni a grófné kezét, de ő nem engedte.
– Szaladj, siess a gyermekedért! – mondta, és elindult, hogy kiadja a parancsot a kocsisnak az indulásra.
Alig telt egy óra, a hintó megállt a kastély bejárata előtt. Berta szállt ki belőle, karjában a kislányával.
– Add nekem a babát, te pedig vidd be a holmiját a cselédszobába – mondta a grófné, és átvette Bertától a csodálkozó kicsiny gyermeket.
A grófnét csodálatos érzés töltötte el, amint a karjában tartotta a babát. Talán a kislány is megérezte ezt, mert angyali mosollyal ránevetett, majd pár perc múlva már békésen aludt az idegen hölgy karjaiban. Amália bevitte a cselédlakásba a kisbabát és Berta ágyára fektette.
– Jól van. Most pedig beszéljük meg, hogyan tovább. A következő javaslatom van: reggel, miután a babát ellátod, feljössz hozzám a kastélyba, és hozod őt is. Amíg te dolgozol, addig a baba velem lesz, persze majd közben megeteted, tisztába teszed. Délután 3 óráig tartok igényt a munkádra, utána visszavonulhatsz a kisbabával a cselédlakásba. Megfelel így? – kérdezte a grófné a cselédlánytól.
– Igen kedves grófnő, megfelel és köszönöm – rebegte hálásan Berta.
– Jó, akkor ebben maradunk – mondta a grófné, és magára hagyta a cselédet a gyermekével.
A következő napokban a grófné által felvázolt terv szerint éltek a kastélyban. Berta dolgozott, addig a grófné vigyázott Ilonkára. Tanítgatta, játszott vele, sétáltak a kastély hatalmas fái között.
Berta már nem volt szomorú és szótlan, hanem nagyon hálás a gróf és a grófné kedvessége miatt.
Így telt el az ősz, aztán a tél, és követték egymást az évek. Ilonka okos, szép lánnyá cseperedett, akit a grófné sok mindenre megtanított. Boldog volt, hogy gyermektelensége ellenére mégis gondoskodhatott egy gyermekről, és ezt úgy tette, mintha a saját gyermeke lenne. Ilonka olyan iskolába járt, amilyenbe a gazdag gyerekek, nyelveket tanult, zongorázott, táncórára járt. Berta szorgalmasan dolgozott, igyekezett meghálálni a grófnénak, hogy befogadták, és felnevelték a kislányát.
Ebben a korban a nagykorúvá vált leányok születésnapján bállal szokták ünnepelni.
Amália és Árpád is tervezgette már, hogy kiket hívnak meg, és milyen vacsorát tálalnak a bálon.
Persze az édesanyát, Bertát sem szerették volna kihagyni a készülődésből, és egy este behívatták a dolgozószobába.
Amikor elmondták neki, miért hívatták, Berta megint olyan szomorú és csendes lett, mint amikor elárulta a titkát a grófnénak. Ezt Amália is észrevette és kérdőre vonta a cselédlányt.
– Mi a gond Berta, van valami, amiről nem tudunk? – kérdezte tőle kedvesen.
– Kedves grófné, köszönöm a hozzánk való jóságát, nem is tudom, hogyan mondhatnám el, mi nyomja a lelkemet. –
– Csak nyugodtan Berta, csak nyugodtan. Ahogy eddig, ezután is bátran elmondhatod a gondjaidat –felelte a grófné.
– Sokat beszélgetünk Ilonkával a jövőjéről, terveiről, álmairól. Elmondta nekem, hogy ő nagyon szeretne tanulni és tanítónő lenni. Szívesen lemondana a bálról is, ha ez az álma teljesülne.
– Ilonka nagyon okos, értelmes gyermek, és mindig is éreztem, hogy ő több, mint egy fiatal lány, aki bálba akar járni s majd férjhez menni. Hát kérdezzük meg őt is, mit is szeretne? – mondta Amália, és behívatta Ilonkát.
– Ilonkám, édesanyáddal és a gróf úrral a jövődről beszélgetünk. Hamarosan 18 éves leszel, és a grófi családokban ezt a kort egy szép bállal szokták megünnepelni, ahol minden az ünnepelt körül forog, és sokszor már férjet is talál ezen a bálon. Mivel ez mégiscsak a te születésnapod lesz, kérjük, hogy mondd el, hogy te mit szeretnél, hogyan ünnepeljük meg? – kérdezte Amália a megszeppent leányt.
– Kedves Gróf és kedves Grófné – kezdte mondandóját Ilonka – először is szeretném megköszönni a hozzánk való jóságukat, amivel gondoskodnak rólam és az édesanyámról már 18 éve. Édesanyámmal beszélgettünk a tervezett bálról. Amália, Ön jól tudja, engem a bál, a szép ruha, a csillogás sosem vonzott, és ha nem sérteném meg Önöket, szívesen le is mondanék róla.
Ami nekem sokkal nagyobb örömet okoz, az a tanulás. Szeretnék tanulni, tanítónő lenni, és majdan a szegény emberek gyermekeit tanítani. Átadni nekik mindazt, amit én ezalatt a 18 év alatt megtanultam és amit ezután fogok. – Ilonka kipirult arccal, csillogó szemekkel beszélt, a grófék és az édesanyja pedig boldog szívvel hallgatta a leányt.
– Hát jól van, legyen úgy, ahogy szeretnéd – válaszolta a gróf. – akkor nem tartunk bált, csak egy szerény ünnepséget, aztán pedig keresünk egy jó iskolát neked, ahol tanulhatsz.
– Köszönöm Gróf úr, köszönöm Grófné – válaszolta boldogan a lány, majd átölelte az édesanyját.
A következő hetek azzal teltek, hogy a grófék megfelelő iskolát Ilonkának. Majd amikor ezt megtalálták, Ilonka elkezdte a tanulmányait.
A gróféknak és Bertának is nagyon hiányzott a halk szavú, kedves tekintetű lány, de tudták, hogy ő most boldog, mert azt csinálhatja, amit szeret.
Az évek teltek, Mihályffy gróf daliás lépei lelassultak, a grófné csodás barna hajfürtjei fehérre változtak, az ősz sárga levelei hangtalanul hullottak a fakó barna földre.
Ilonka sugárzó szépségű, és nagyon okos fiatal nő lett, akire büszkék lehettek a nevelőszülei és az édesanyja is.
Az őszre tél, télre új tavasz jött, és közeledett az idő, amikor Ilonka befejezi a tanulmányait, mint képzett tanítónő. Egy napon a gróf így szólt Amáliához:
– Kedvesem, befogattam a lovakat, nincs kedved kocsikázni egyet? –
– De igen, van, átöltözöm, és indulhatunk – felelte a grófné.
A hintó pár perc múlva kigördült a kastély udvarából és az erdei úton át kihajtott az országútra.
– Hova megyünk? – kérdezte izgatottan Amália.
– Mutatni szeretnék neked valamit – válaszolt Árpád titokzatosan.
Amália tudta, hogy ilyenkor kár kérdezősködni, a gróf úgysem árul el ennél többet a terveiről. Nézte a tájat, a virágzó fákat, a zöldülő vetéseket, és közben Ilonkára gondolt.
Ilonkára, aki nem is az ő gyermekük, de sajátjukként nevelték hosszú éveken át. Bár saját gyermekük nem született, a lány kárpótolta őket mindenért. A grófnénak már csak egy kívánsága volt, hogy Ilonka boldog felnőtt legyen, és elérje a célját, amiért tanul. Kisvártatva a hintó egy erdei útra kanyarodott, és ott folytatták útjukat.
A fák közül ekkor már látni lehetett a tisztást, amelyen egy kis kastély állt. Sokkal kisebb és szerényebb volt, mint ahol a grófék laktak, de Amáliának rögtön megtetszett egyszerűsége miatt.
– Kik laknak ebben a kastélyban? – kérdezte a férjétől.
– Nem lakik itt senki, drágám. Ez a kastély eladó. – válaszolt a gróf.
– És….van vele valami terved? – kérdezte Amália, bár tudta, a kérdése teljesen felesleges. Ha a férjének nem lenne terve a kastéllyal, nem hozta volna ide.
– Igen, van tervem vele – mosolygott a gróf – arra gondoltam, hogy amikor Ilonka végez az iskoláival, nyithatna a kastélyunkban egy leánynevelő intézetet. Mi pedig megvásárolnánk ezt a kicsi kastélyt és ideköltöznénk. –
– Jaj, drágám ez nagyon jó ötlet! – Amália boldogan ölelte át a férjét, és arra, gondolt, hogy milyen örömet fognak okozni Ilonkának a tervükkel.
– Örülök, hogy így gondolod kedvesem! Akkor fel is veszem a kapcsolatot az eladókkal, hogy mielőbb létre jöjjön az adásvétel. Azért gyere, nézzük meg belülről is a kastélyt.
Amália karon fogta a férjét és elindultak a kastély felé.
Szépen rendben tartott épület volt, körös-körül fákkal, virágokkal, rendezett sétautakkal.
A bejárathoz érve a gróf bekopogott, majd amikor a cseléd ajtót nyitott, bementek a házba.
Körbejárták a szobákat, és már tervezgették az itteni életüket.
Amikor hazaértek, senkinek nem szóltak arról, hogy hol jártak. Sem Bertát, sem Ilonkát nem avatták be a terveikbe. Bertának sem tűnt fel, hogy a grófék kicsit másképp viselkednek, mint eddig, kicsit többet járnak el hazulról, és mintha titkolóznának is.
Bertának minden gondolata Ilonka körül forgott, aki néhány hét múlva végez az iskoláival, és munkába állhat, mint tanítónő. Azt, hogy hol és hogyan fog dolgozni, sem Berta, sem a lány nem tudta még.
Egy kora nyári napon levél érkezett a kastélyba. Ilonka írt, és meghívta a nevelőszüleit a diplomaosztó ünnepélyére. A házaspár nagy izgalommal készült az eseményre, és persze a készülődésből a cselédet, Bertát sem hagyták ki.
Reggeli után, a gróf egy borítékot nyújtott át Bertának.
– Tessék Berta adunk egy extra fizetést neked. Délután nem kell dolgoznod, menj be a városba, és vásárolj egy szép ruhát magadnak!
– Nagyon szépen köszönöm kedves Gróf úr – válaszolt Berta, majd meghajolt és kisietett az ebédlőből. Amint Berta kitette a lábát a kastélyból, a házaspár is lázasan készülődni kezdett a nagy napra.
A diplomaosztó napján már kora reggel útnak indultak, hogy időben odaérjenek. Nagyon izgatottak és boldogok voltak, hogy megérhették, hogy a nevelt lányuk diplomát szerzett.
Az ünnepség megható volt, Ilonka az ifjú tanítónő pedig gyönyörű és boldog.
A gróf és a grófné büszkén hallgatta végig az ünnepséget, Berta a könnyeivel küszködött, és alig várta már, hogy magához ölelhesse a kislányát.
Az ünnepség után megebédeltek egy étteremben és siettek haza. Ilonkának annyi mesélni valója volt, hogy egész úton szóval tartotta őket.
Már majdnem besötétedett, amikor behajtottak a hintóval a kastély udvarára. Ilonka még akkor is mesélt, mesélt, és csak akkor hagyta abba, amikor megállt a hintó a bejárat előtt.
Először a gróf és a grófné szállt ki a hintóból, majd Berta, és legutoljára Ilonka. Amikor kilépett a hintóból, megállt a kastély előtt és felnézett a kivilágított homlokzatra. Először nem hitt a szemének, utána azt gondolta, hogy álmodik. A homlokzaton egy hatalmas, kivilágított tábla feszült, a következő szöveggel:
„Balassa Ilonka okleveles tanítónő
Leánynevelő Intézete”