6. Indulás az erdőbe

¬ Indulás az erdőbe!

– Milyen baglyot? – kérdezte Péter anyukája.
– Hol a bagoly? – nézett körbe Eszter apukája.
– De vajon ő tényleg tudja, hol vannak? – Réka nagymamája.
– Gyerünk, kövessük a baglyot! – adta ki a parancsot Palkó apukája.
Bagoly ekkor leszállt a fa egyik alacsonyabb ágára, elrugaszkodott és repülni kezdett az erdő felé. Persze szép lassan repült, és sokszor leszállt egy-egy fa ágára, hogy az emberek követni tudják.
Már teljesen sötét volt, amire a kiértek a városból, csak a telihold nevetett széles vigyorral a gyalogló emberekre.
Bagoly Béla repdesett, az emberek pedig siettek utána. Nagyon nem tudtak sietni, mert Réka nagymamája nem bírt gyorsan menni. Néha meg is kellett pihennie útközben.
A bagoly a legrövidebb utat választotta az erdő felé, ezért aztán dimben-dombon, erdőn-mezőn gyalogoltak keresztül.
Már az erdő szélére értek, jól elfáradtak, és észre sem vették a körülöttük gyülekező erdei állatokat.
– Vajon ezek milyen állatok? – kérdezte csigabiga.
– Szerintem ezek nem állatok, hanem emberek – válaszolta a süni.
– Hol laknak az emberek? – csodálkozott Őz Tünde.
– Azt hiszem a városban laknak. Amikor elmentem oda, akkor láttam ilyen emberféléket – válaszolta Róka Bandi
– Miért jöttek most ide? – kiváncsiskodott Borz Benő.
– Kérdezzük meg a baglyot! – javasolta a sündisznó.
– Bagoly, kik ezek az emberek, és hova mennek? – kiabálta a fenyőrigó a bagolynak.
– Tinkáékhoz megyünk, mert ott vannak az eltévedt gyerekek – válaszolta a bagoly, de már reppent is tova.
Már majdnem odaértek a manólakhoz, amikor bagoly leszállt egy galagonyabokorra és megvárta, míg odaérnek az emberek.
– A gyerekek most alszanak, várjuk meg itt, amíg reggel lesz – javasolta. Persze, mivel az emberek nem értették a bagoly beszédét, igyekezett a szárnyával, lábával, fejével elmagyarázni mit is akar mondani.
– Szerintem azt mondta, hogy alszanak a gyerekek a manólaknál, várjuk meg itt, amig reggel lesz – mondta Palkó apukája.
Réka nagymamája nagyon örült ennek, mert már nagyon fáradt volt. Leültek egy kidőlt fatörzsre és kémlelték a keleti eget, hogy vajon mikor kel fel a nap.
Nem is kellett sokat várni, hamarosan bekukkantott az első napsugár a fák ágai közé.
– Hajnalodik. Lassan indulhatunk – mutogatott a bagoly.
A bagoly, és az emberek folytatták az útjukat a sűrű erdőben. Hamarosan oda is értek a manólakhoz.
A fák ágai között bekukucskáltak a tisztásra, ahol a falevelekből készített takarók alatt békésen aludtak a gyerekek.
A manólak mellett egy fatuskón Manóapu ült, és őrizte az embergyerekek álmát.

Lassan ébredeztek a gyerekek. Hirtelen azt sem tudták hol vannak és megijedtek kicsit, de Manóapu megnyugtatta őket:
– Kicsit eltévedtetek, de ne izguljatok, a szüleitek hamarosan itt lesznek – mondta nekik Manóapu.
– Már itt is vannak – röppent a faágra Bagoly Béla. Ekkor Péter anyukája, Réka nagymamája, Eszter és Palkó apukája kilépett a fák mögül.
Volt ám nagyon öröm, a gyerekek odaszaladtak és megölelték őket.
– Jól vagytok, minden rendben? – kérdezte Palkó apukája.
– Nem történt semmi bajotok? – érdeklődött Réka nagymamája.
– Jól megijesztettetek bennünket , még szerencse, hogy a bagoly a segítségünkre sietett – mosolygott Péter anyukája.
– Nekünk pedig Tinka segített – válaszolta Réka – Hol van Tinka? – nézett körül csodálkozva. Tinka még az igazak álmát aludta a manólakban.
Manóapu ekkor bement és felébresztette a manólányt:
– Tinka ébredj, itt vannak a városi gyerekek szülei –
– Jaj de jó, akkor most már minden rendben lesz –
– Igen, biztosan, bár hazáig még jó hosszú út vár rájuk – gondolkodott el Manóapu.
Manóanyu eközben elment eleséget gyűjteni az erdőbe. Amire hazaért, már ébren voltak a gyerekek és Tinka is, és Manóapuval és a gyerekek szüleivel együtt a manólak előtti tisztáson ültek.
Persze nem csak ők voltak ott, hanem a fák tövében, a lombok között, a fatörzs mögött, az odúban, az avarban ott volt sok-sok erdei állat akik csodálkozva nézték az embereket, és hallgatták a beszélgetésüket.
– Hoztam erdei gyümölcsöt, sütök gombát, reggelizzenek meg, mielőtt hazaindulnak – ajánlotta Manóanyu a vendégeknek. Kisvártatva már hozta is a finom, egészséges reggelit, friss kenyeret és málnaszörpöt is rakott a kicsi manóasztalra.
Reggeli közben arról beszéltek, hogy hogyan fognak hazajutni a városba.
– Talán elkísér a bagoly bennünket? – kérdezte reménykedve Réka.
– Nekem jobb ötletem van! – csillant fel Tinka szeme – Egy felnőttet elviszek a repülő seprűn, ő pedig az országúton visszajön értetek kocsival.
– Ez nagyon jó ötlet! – Mondta Manóanyu.
– Igen így lesz a legjobb – tette hozzá Manóapu.
– Akkor reggeli után indulhatunk is! – javasolta Tinka és már indult is a repülő seprűért.
Eközben Eszter és Palkó apukája eldöntötte, hogy melyikük repüljön haza a seprűvel. Palkó apukája örömmel vállalkozott az utazásra.
Elköszönt az emberektől, a manóktól, és persze az erdei állatoktól is, felült Tinka mögé a seprűre, és már repültek is a város felé.
Amikor a városba értek, Tinka egy térképet adott Palkó apukájának, amivel nagyon egyszerűen vissza tud menni az erdőbe a gyerekekért autóval.
Elköszöntek egymástól és Tinka visszaindult az erdőbe a repülő seprűjén.

2. rész
Palkó apukája pedig beült az autóba, és már indult is a gyerekekért az erdőbe.
Amikor az erdőhöz ért, hatalmas szél kerekedett, és zuhogni kezdett az eső. Tépte-cibálta a szél a fák ágait, ömlött az eső az autóra és Palkó Apukája jobbnak látta, ha megvárja az erdő szélén, amig elül a vihar. Alighogy megállította az autót, egy hatalmas reccsenést hallott és egy fa pont az autó előtt dőlt az útra. Dörgött-villámlott, és úgy esett az eső, mintha dézsából öntenék. Amikor a szél kicsit csillapodott Palkó apukája kiszállt a kocsiból, hogy elvonszolja a fatörzset, ami az útra esett. Szerencsére nem volt nehéz, így szabaddá tudta tenni az utat tovább az erdőbe. Gyorsan visszaszaladt az autóhoz, hogy folytassa az útját, de akkor a szél belekapott a térképbe, amit a kocsi ülésén hagyott, és tovarepítette az erdő fái közé. Az eső pedig csak zuhogott tovább.
Amikor végre csillapodott az eső, Palkó apukája folytathatta volna az útját a gyerekekért, de térkép nélkül reménytelen volt, hogy megtalálja őket. Nem tudta mit tegyen? Tinka már visszarepült az erdőbe, ő pedig azt sem tudja, melyik úton kellene tovább mennie.
Ahogy ott búslakodott az autóban, meglátta őt Őz Tünde. Gondolta, hogy valami baj lehet, mert erre az emberre emlékezett, amikor a múltkor látták őket az erdőben gyalogolni.
Borz Benő éppen a közelben sétálgatott, és Őz Tünde megszólította:
– Benő, úgy gondolom, hogy az az ember ott az autóban Tinkáékhoz akar menni. Emlékszem rá, láttam a múltkor amikor a bagoly vezette őket. Szerintem eltévedt. Valahogy üzenni kellene Tinkának.
– Rendben. Meglátom mit tehetek – morogta Borz Benő, és ment tovább. Kis idő múlva találkozott a rókával.
– Robi, Tinkát értesíteni kell, hogy az ember nem talál oda hozzájuk az erdei manólakhoz.
– Rendben Borz Benő, próbálok segíteni – válaszolta a róka és tovább szaladt. Ahogy futott, egyszer csak meglátta a baglyot a fák között.
– Bagoly Béla repülj az erdőszélre, mert a városi ember nem talál oda Tinkáék házához! – hadarta el neki, és szaladt tovább.
Eközben az erdei tisztáson már nagyon várták Palkó apukáját, de ő még nem ért oda az autóval.
– Mi lehet vele, már rég ide kellett volna hogy érjen – gondolkodott Tinka.
– Igen, a térképen amit adtál neki, a legrövidebb út van, nem értem miért nincs még itt? – kérdezte Manóapu.
– Jaj most mi lesz, ha Apa is eltévedt! – panaszkodott Palkó.
– Akkor lehet, hogy örökre az erdőben maradunk – sirdogált Réka.
– Ne aggódjatok, nem lesz semmi baj – nyugtatta meg őket Manóanyu. Majd kitalálunk valami megoldást.
Ebben a pillanatban ért az erdei tisztásra a róka.
– Az ember az erdő szélén ül valami dobozban. Azt hiszem autó a neve. Azt gondoljuk, hogy nem tudja az utat. Bagoly Béla odareppent hozzá. Én rohanok tovább. – hadarta Róka Robi és már szaladt is tovább.
– Nem tudja az utat? De hát adtam neki térképet. Már semmit sem értek – értetlenkedett Tinka.
– Gyerekek, gyertek, szedjünk bogyókat és gombát ebédre. Úgy néz, ki, hogy ebédelni is nálunk fogtok – mosolygott Manóanyu és elindult a gyerekekkel ebédet gyűjteni.

Bagoly Béla időközben odaért az autóhoz.
– Mi történt, hova lett a térkép, amit Tinka adott? – kérdezte Palkó apukájától.
– Elvitte a szél, amikor kiszálltam az autóból – felelte az apuka bánatosan.
– Sebaj, majd én segítek megint odatalálni, csak kövess, amerre repülök – azzal már el is reppent a manólak felé.
Nem is kellett sokat autózni, és már oda is értek a manólakhoz. Mindenki nagyon megörült, amikor meglátták az autót az erdei úton közeledni.
– De jó, hogy itt vagy! – ölelte át Palkó az apukáját. – Azt hittem te is eltévedtél –
– Most már minden rendben lesz – mosolygott az apukája – lassan indulhatnánk is haza, hogy még világosban hazaérjünk.
A gyerekek és a szüleik elbúcsúztak a manóktól, és elindultak az autó felé.
– Ajaj – mondta Réka – lesz egy kis baj. – Ennyien nem fogunk beférni a kocsiba.
– Igen, valóban, akkor kétszer kell fordulni – töprengett a nagymamája – De ha lehet, mehetnénk mi az első körben?
– Persze, jöjjenek csak – mosolygott Palkó apukája.
– Én itt maradok apa, csak vidd haza a többieket! – ajánlotta fel Palkó.
Így aztán a vezető mellé Péter és az anyukája, és Réka és a nagymamája ültek be.
Elköszöntek még egyszer a manóktól és elindultak hazafelé.
Amikor a városba értek, Réka nagymamája így szólt:
– Szeretnék ajándékot küldeni a manóknak, elviszed nekik, ha megkérlek?
– Persze, nagyon szívesen –
– Mi is szeretnénk ajándékot küldeni !– szólt Péter.
– Akkor előbb hazavisszük Rékáékat, mert a nagymama már biztosan nagyon fáradt, azután pedig titeket. És persze mindent elviszek a manóknak, amit szeretnétek – mosolygott Palkó apukája.
Előbb elmentek Rékáékhoz, aztán Péterékhez, és az autó már indult is vissza az erdőben. Szerencsére most szép idő volt, így gyorsan tudott haladni, hogy hazavigye a csoport még ott maradt tagjait.
Hamarosan oda is ért, ahogy a gyerekek és a manók már várták őket.
Amikor Palkó apukája kiszállt az autóból, odament a kocsi hátuljához és kinyitotta a csomagtartót.
– Tud nekem valaki segíteni? – kérdezte mosolyogva – hoztam egy kis ajándékot Rékától és Pétertől. A manók nagyon meglepődtek, hiszen ők még nem kaptak az emberektől ajándékot.
Elkezdtek kipakolni a kocsiból: volt ott kicsi fonott kosárka, kockás szatyor, egy kis dobozka, egy nagyobb doboz, egy cserép virág, kis ládika, nagy ládika, annyi minden, hogy alig fért el a tisztáson.
– Nagyon szépen köszönjük ezt a sok mindent, nem is tudom, hova fogjuk pakolni – mondta meghatóan Manóanyu.
– Biztosan lesz mindennek helye – nyugtatta meg Palkó apukája. Akkor a gyerekek és a felnőttek elbúcsúztak a manóktól, beültek az autóba és visszaindultak a városba.
– Köszönünk mindent! – kiabáltak ki a gyerekek a kocsiból, és integettek, amíg csak látták a manócsaládot az erdei ösvényen.