16. Mikulástól karácsonyig

 

Másnap reggel hóesésre ébredtek a manóház lakói. Sötét volt, és sűrűn esett a hó.
– Ma reggelt megint hólapátolással kell kezdeni a napot – dörmögött a bajsza alatt Manóapu.
– Sebaj, majd segítek, és könnyebben fog menni a munka – nevetett Zöld Manó bácsi.
– Menjetek csak, és amire végeztek, készen lesz a reggeli – mondta Manóanyu.
– Mi is kimehetünk hógolyózni ? – kérdezte lelkesen Tinka.
– Persze, menjetek csak, de öltözzetek fel rendesen – figyelmeztette őket Manóanyu.
Zöld Manó néni ekkor már a reggeli készítésével foglalkozott. Úgy tűnt, nincs valami jó kedve.
– Olyan kár, hogy vissza kell mennünk a favágókhoz. Jó lenne maradni még pár napot – mondta szomorúan.
– Ne szomorkodj, hamarosan itt a Karácsony, akkor újra eljöhettek – vigasztalta meg Manóanyu.
– Igen, már nagyon várom a Karácsonyt – mosolygott Zöld Manó néni.
Közben elkészült a reggeli, már csak az udvaron szorgoskodó manóapukákra és manógyerekekre vártak.
Nem is kellett sokat várni. A ház előtt a manók leverték csizmájukról a havat, lerázták a kabátjukról, sapkájukról, és bementek a manóházba. A manóapukák fáradtak voltak, a gyerekek pedig kipirultak a nagy hócsatában.
– Hű, de megéheztünk, mit kapunk reggelire? – kérdezte vidáman Tinka.
– Nekem mindegy mit kapunk, olyan éhes vagyok! – nevetett Miki.
– Azért ugye nekem is hagytok? ­ kérdezte Mini.
– Mindenkinek fog jutni, sokat készítettünk ­ nyugtatta meg Zöld Manó néni a kismanóját.
Mindenki kezet mosott, asztalhoz ült, és reggelizni kezdtek. Arról beszélgettek, hogy milyen jó, hogy közel a Karácsony, és hamarosan újra találkozni fognak.
– Amikor Karácsony lesz, akkor megint fognak jönni az emberek, és kivágják a kis fenyőket? – kérdezte Tinka.
– Igen, biztosan sokat kivágnak majd – felelte Manóapu.
– Úgy ünnepelnek, hogy kivágják a fákat? – csodálkozott Miki.
– Igen. Kivágják, hazaviszik, a szobában feldíszítek, és pár nap múlva pedig kidobják.
– Ez érdekes szokás ­ – gondolkodott el Mini – Sajnálom azokat a szép fenyőket.
– Az emberek olyan okosak, hogyhogy nem találtak ki még olyan ünneplést, ahol a fákat nem vágják ki? – morfondírozott Tinka.
– Ha ők nem találtak ki, találjunk ki mi! – javasolta Miki.
– Jó, találjunk ki valamit. De mit? – gondolkodott hangosan Mini.
– Van egy ötletem: mindenki gondolkodjon magában, és ha van ötletünk, akkor összeülünk, és elmondjuk, mi jutott eszünkbe, hogy a kis fenyőket ne vágják ki az emberek. – javasolta Manóapu.
– Rendben, akkor ha befejeztük a reggelit, mindenki kezdjen el gondolkodni! – nevetett az ötleten Manóanyu.
– És amikor mindenkit meghallgattunk, akkor szavazni fogunk ! – jelentette ki Tinka.
Közben megreggeliztek, és mindenki ment a dolgára: az anyukák a konyhát tették rendbe, az apukák tüzelőt hoztak, a manógyerekek pedig Tinka szobájába mentek, játszani.

Nagyon fura volt, hogy annak ellenére, hogy milyen sokan voltak, mégis nagy csend volt. Mindenki erősen gondolkodott, törte a fejét, tervezgetett, megoldást keresett.
Ebéd után aztán összeült a manó-kupaktanács.
– Halljuk, kinek milyen ötlete támadt? – kérdezte Manóapu.
– Én arra gondoltam, hogy tobozokat kellene gyűjteni, azokból csinálni egy fenyőfa alakot, és arra akasztani a díszeket – válaszolta Tinka.
– Én kalácsból csinálnék fenyőfát, és cukorral, csokival díszíteném – álmodozott az édesszájú Mini.
– Az nem lenne elég, ha csak egy fenyőágat díszítene fel minden család? – kérdezte Miki.
– Hm, ezek mind jó ötletek – vette át a szót Manóanyu – nekem az jutott eszembe, hogy varrni kellene karácsonyfát, és díszeket is rá. Így a család együtt készíthetné a fát, és a díszeket is. Jó móka lenne a hosszú téli estéken.
– Esetleg a lombhullató fák lehullott ágaiból lehetne készíteni fenyőfát, és fenyőgallyal, tobozzal, kézzel készített díszekkel díszíteni – javasolta Zöld Manó néni.
– Vagy lécekből összeszegelni és lefesteni? – töprengett Zöld Manó bácsi.
– Papírból is lehet készíteni, az ünnepek után pedig szépen összehajtogatni, és eltenni a következő évre – javasolta Manóapu.
– Valóban mindegyik ötlet nagyon jó, de hogyan meséljük őket el az embereknek? – gondolkodott Manóapu.
– Szerintem készítsük el mindet, és vigyük be a városba. És ha már odavittük, ajándékozzuk őket az embereknek – ötletelt Tinka.
– Ez szuper, ezt fogjuk csinálni! – döntötték el egyhangúlag a manók, és rögtön neki is álltak anyagokat keresni a fenyőfákhoz.
A zöld manó szülőknek sajnos vissza kellett menni a favágókhoz, de még indulás előtt segítettek gallyat, tobozt, fenyőágat gyűjteni a többieknek.
Amikor ezzel végeztek, elköszöntek a gyermekeiktől és Tinkáéktól, és visszaindultak az erdő másik végébe a favágók szállására.
Tinka és a zöld manógyerekek, és Tinka szülei pedig nekiálltak a munkának: fúrtak, faragtak, reszeltek, fűrészeltek, vagdostak, ragasztottak, cérnát fűztek, kalácsot dagasztottak, színes papírokat vagdostak, és készültek a szebbnél szebb karácsonyi díszítések.
Este amikor besötétedett, abbahagyták a munkát, de a következő nap is még szorgos munkával telt.
A harmadik napon Manóanyu megkereste a szarkát. Levelet küldött vele a városba, Péterékhez.

A levélben Manóanyu segítséget kért Péteréktől. Egy lovas szánkóra lesz szükségük, hogy a kész karácsonyi díszítéseket be tudják szállítani a városba.
A szarka hamarosan visszatért a válasszal: holnap reggel jön a szán, és beviszi a manókat a városba!
Hű nagy lett az izgalom a manócsaládban, gyorsan be akarták fejezni a karácsonyfákat, hogy reggel csak pakolni kelljen őket a szánra.
Amint végeztek, aludni tértek, másnap reggel pedig korán keltek és várták, hogy kivilágosodjon.
Megreggeliztek, összepakoltak mindent amire szükségük lehet, és várták a szánt.
Hamarosan meg is érkezett. Két gyönyörű szép jó húzta, az üléseket kockás plédek várták az utasokat.
Felpakolták a karácsonyfákat, amiket készítettek, és indulni akartak a városba. Már majdnem el is indultak, amikor megjelentek a tisztáson az erdei állatok
– Hova szalad ez a szán? – kérdezte Róka Robi.
– Hova-hova manócskák? – érdeklődött Nyuszi Rita.
– Mit visztek a szánon? ­ kíváncsiskodott Farkas Tivadar.
– Ugye vissza fogtok jönni? – szeppent meg Őz Tünde.
– A városba megyünk, viszünk az embereknek diszeket, amiket karácsonyra készítettünk – válaszolt Manóanyu – jövünk vissza hamarosan.
– Veletek tarthatunk? – tette fel a kérdést Bagoly Béla.
– Persze, gyertek csak utánunk! – felelte Manóapu.
Elindultak. Elől ment a szán, amit két paripa húzott, benne ült a kocsis, a háta mögött a manók, kockás plédbe burkolózva, a manók mögött a karácsonyi díszek, a szán mögött pedig az állatok.
Siklott a szán a havas erdei úton, lobogott a paripák sörénye, nevetgéltek a manócskák, és szaladt, ugrált, szökkent, futott utánuk az erdei állatok csapata.
Kiértek az erdőből, elhaladtak a hóval borított szántóföld mellett, átmentek a folyó feletti hídon, ahonnan már látszottak a város magas házai.
– Hamarosan odaérünk! – szólt hátra a manóknak a kocsis.
– Juj de izgulok, hogy mit fognak szólni az emberek az ajándékainknak! – nevetett Tinka.
– Én is nagyon kíváncsi vagyok – mondta Mini.
– Biztosan örülni fognak – nyugtatta meg őket Miki.
– Már nem kell sokat várni, hogy kiderüljön. Én már látom a házat, ahol Péterék laknak – mutatott az egyik emeletes ház felé Manóanyu.
Közben beértek a város szélére. Sajnos Péterék házáig nem tudtak elmenni, mert a városban már nem volt hó az utakon.
Amint beértek a városba, megláttak a téren egy csapat embert.
– Nézzetek, már várnak bennünket – nevetett Manóapu.
– Hó, hó….Cifra, Bori, álljatok meg – kiáltott a kocsis a lovak felé. Ők abban a pillanatban megálltak, és szép nyugodtan vártak, amig a manók leszálltak a kocsiról, és lepakolták az ajándékokat, amiket hoztak.

– Szeretettel üdvözöljük a manókat és az erdő népét! – köszöntötte Péter apukája a vendégeket – Mi szépet hoztattok nekünk?
– Karácsonyi díszítéseket hoztunk, hogy ne kelljen kivágni a fenyőfákat – válaszolta Manóapu.
– Ez igazán kedves ötlet, nézzük csak azokat a “karácsonyfákat” – lépett oda Péter anyukája is. Akkor már a többi ember is köréjük gyűlt, és nézték, forgatták, csodálták a manók ajándékait.
– Ezek valóban nagyon ötletesek, és szépek is lesznek a szépen feldíszített szobákban. Köszönjük szépen őket. Tőlünk pedig fogadjátok ezt a kis ajándékot, egy kis ennivaló, innivaló, és eleség az erdei állatoknak. Felpakoljuk őket a szánra, és utána iszunk egy forró teát, rendben? – kérdezte Péter anyukája és már pakolta is fel a csomagokat a kocsira.
Amikor minden felkerül, egy sátorba mentek, ahol meleg tea, forró csoki, pogácsa és minden más finomság várta a manókat, és persze eleség az erdő állatait.
– Nagyon szépen köszönjük az ajándékokat és a vendéglátást ­ – mondta Manóapu miközben a kezét a forró teás pohárral melengette – Ha lesz kedvetek, karácsony körül látogassatok meg minket az erdőben és csinálunk egy jó kis erdei, karácsonyi mulatságot.
– Apa, ugye elmegyek Tinkáékhoz Karácsonykor? – kérlelte Péter az apukáját.
– Persze kisfiam, ilyen szíves meghívást nem illik visszautasítani. – mosolygott Apa.
– Nagyon gyorsan sötétedik, hamarosan indulnunk kell ­ – lépett oda hozzájuk a kocsis.
– Rendben, elköszönünk az emberektől és már indulhatunk is – válaszolta Manóanyu.
Nem telt el sok idő, a manógyerekek és az erdei állatok már útra készen voltak. A manógyerekek pléddel betakarva ültek a szánon és integettek a gyerekeknek.
– Köszönjük a vendéglátást és az ajándékokat! Sziasztok! –
– Köszönünk mindent, boldog karácsonyt! –
– Jó éjszakát gyerekek!
– Remélem hamarosan találkozunk! – így köszöntek el a manógyerekek az emberektől, és a szán már suhant is vissza az erdőben.
Az erdei állatok pedig szökkentek, ugráltak, szaladtak, repültek utánuk.
Ahogy kiértek a városból, elkezdett szállingózni a hó.
A manók a szánon összebújva beszélgettek, és nézték a gyönyörű hóesést.
Lassan besötétedett, a hó pedig akkor már nem szállingózott, hanem szakadt.
– Holnap tudunk építeni hóembert – tervezgetett Miki.
– És hógolyózni is fogunk – mondta Mini.
– És persze kell készíteni a manólakba is karácsonyfát – tette hozzá Tinka.
– Bizony jó sok dolgozunk lesz – válaszolta gondterhelten Mini.
– Az a jó a télben, hogy egy percig sem lehet unatkozni – nevetett Tinka, miközben lesöpörte a takarójukról a hópelyheket.
– És már meg is érkeztünk. Szálljunk le gyorsan, hogy a szán tudjon mielőbb visszaindulni a városba. Köszönjük a fuvart, jó utat hazafelé! – köszönt el Manóapu a kocsistól.
A szán visszaindult a városba, a manók pedig bepakolták a házba az ajándékokat, amiket kaptak.

Ki lehet az?

Elpakolták az ajándékokat, és éppen vacsorához készülődtek, amikor kopogott valaki a manólak ajtaján.
– Ki lehet az? – néztek egymásra a manógyerekek.
– Vajon ki kopog? – kérdezte Manóapu és elindult, hogy ajtót nyisson.
– Ki jön hozzánk ilyen késői órában? – csodálkozott Manóanyu.
Közben Manóapu odaért a bejárati ajtóhoz és kinyitotta. Elősuör egy jó adag hó ömlött be a házba, utána pedig két manó! Két zöld manó! Mini, és Miki szülei léptek be az ajtón!
– Anya! Apa! – a két zöld manógyerek felugrott az asztaltól és az ajtó felé rohant. Örömükben Manóaput is majdnem feldöntötték.
– De jó, hogy újra eljöttetek – köszöntötte Manóanyu is a vendégeket.
– Mi is örülünk, hogy eljöhettünk, és nem is kell már visszamenni ebben az évben a favágókhoz! Úgyhogy, ha lehet, itt maradnánk addig nálatok – válaszolta Zöld Manó néni
– Persze, persze, érezzétek itthon magatokat – mondták Tinka szülei.
Tinka gyorsan hozott még két terítéket az asztalra, és két széket is kerített. Asztalhoz ültek és vacsorázni kezdtek.
Vacsora közben Tinka, Mini és Miki a mai kirándulásukról mesélt, majd azt tervezgették, hogy milyen karácsonyfát csinálnak maguknak.
– Karácsonyra nem csak fenyőfa kell, hanem sütik és ünnepi vacsora is. Jó lesz eldönteni, hogy mit készítsünk, hogy tudjunk bevásárolni hozzá – mondta Manóanyu.
– Én olyan csipkebogyós sütit mindenképpen szeretnék készíteni, amit a múltkor csináltam – tette hozzá Tinka – ahhoz van is itthon minden hozzávaló.
– Rendben Tinka, akkor készítünk olyat is. És még mit süssünk-főzzünk? – kérdezte Manóanyu.
Na most aztán záporoztak az ötletek, tippek, kívánságok, finomabbnál finomabb ételekről és süteményekről.
– Holnap reggeli után összeírjuk, hogy mit kell vásárolni, aztán elsétálunk az erdei boltba. Reggelig még gondolkodhattok, hogy mit szeretnétek enni és inni Karácsonykor –mondta nevetve Manóanyu.
– Manóanyu, és ajándékot is fogunk adni egymásnak Szentestén? – kérdezte Tinka.
– Persze, kismanóm, de csak valami apróságot, és ha lehet, akkor olyat, amit mi magunk készítünk! – válaszolta Manóanyu.
– Hú akkor nagyon izgalmas napok várnak ránk! – mosolygott rejtelmesen Tinka – én ma este biztosan nem alszom el addig, amíg ki nem találom, kinek mit készítsek.
– Nagyon izgi lesz – tette hozzá Mini.
– Nekem ötletem sincs, mint csináljak– mondta szomorúan Miki.
– Ne aggódj majd segítünk – vigasztalta Tinka a kis zöld manót.
– Most pedig, egészségünkre váljék a vacsora, szedjük le az asztalt és álljunk neki tervezgetni az ajándékokat – mondta Manóanyu, és felállt az asztal mellől. Leszedték a tányérakat, evőeszközöket, elmosogattak, elpakoltak és lassan elcsendesült a manóház.

Karácsonyi készülődés

Másnap reggel korán keltek a manók. Bevásárló listákat írtak, ajándékokon gondolkodtak, tervezték a karácsonyi menüt, és persze nagyon izgatottak voltak. Főképpen a manógyerekek, ami persze érthető is.
A gyerekek gyorsan megreggeliztek, felöltöztek, kimentek az udvarra hóembert építeni, és hógolyózni.
– Én nagyon izgulok, hogy mit fogok kapni Karácsonyra – mondta Tinka.
– Én is kíváncsi vagyok! – tette hozzá Mini.
– Én mindennek örülni fogok – nevetett Miki – főleg annak örülök, hogy Anyáék itt vannak már velünk.
– Annak én is nagyon örülök – mosolygott Mini – olyan jó lenne, ha már nem is mennének el nélkülünk a favágókhoz.
Szarka Tóni végighallgatta a beszélgetés a tisztás melletti tölgyfa egyik ágán.
– Szegény manók, rossz lehet nekik a szüleik nélkül. Akármilyen kedvesek Tinkáék, azért mégsem ők az igazi családjuk. Bárcsak valami varázslat történne, és maradhatnának együtt. Hm….Megkeresem az erdei állatokat – gondolta és elreppent a fák közé.
– Nyuszi Rita, segítségre van szükségem, gyere, keressük meg az állatokat – rikoltott le a fák ágai közül a szarka.
– Rendben, szaladok – kiabált vissza a nyuszi és már szedte is a nyúlcipőket, szaladt a nagy hóban a szarka után.
– Őz Tünde, gyere, segíteni kell Szarka Tóninak! – szólt oda az őzikének aki éppen az egyik fa fiatal hajtását rágcsálta.
– Szaladok máris! – válaszolt az őzike, abbahagyta a rágcsálást, és a hosszú lábaival a nyuszi után lépkedett.
– Farkas Tivadar, merre vagy? – kukkantott be a bokrok alá az őzike – gyere szüksége van rád is Szarka Tóninak.
– Megyek. Rögtön. Csak épp aludni akartam az éjszakai vadászat után – morogta a farkas, és battyogott az őzike nyomában.
– Róka Bandi, hova-hova – állta ez a farkas a róka útját, aki éppen keresztül akart szaladni a fák között – gyere te is, Szarka Tóni beszélni szeretne velünk!
– Megyek veletek – szólt róka és csatlakozott a kis menethez.
Szarka Tóni ekkor ért oda Bagoly Béla odújához.
– Bagoly Béla, alszol-e? – kopogtatta meg a fa törzsét a szarka.
– Nem, még nem alszom, de ha jól sejtem, nem is fogok mostanában – felelte kissé durcásan a bagoly.
– Gyorsan elmondom, amiért összehívtalak benneteket, gyorsan találunk megoldást, és már bújhatsz is vissza az odúba – vigasztalta meg a szarka a duzzogó Baglyot.
– Mint tudjátok a zöld erdei manók a favágóknál dolgoznak, a gyerekeiket pedig Tinkáék fogadták be. Ki kellene találni valamit, hogy ne kelljen már visszamenni a manóknak a favágókhoz. Hogyan tudnánk segíteni, hogy tudjanak újra házat építeni maguknak? Van valami ötletetek? – kérdezte Szarka Tóni.
Az állatok gondolkodóba estek: mi lehet a megoldás?
– Éppenséggel nekem van egy ötletem – mormogta csak úgy maga elé Bagoly Béla.
– És elárulod nekünk is? – kíváncsiskodott Őz Tünde.
– Elmondom persze. Gyertek közelebb – válaszolta a bagoly és leszállt a faágról, a bokor ágára. Sajnos olyan halkan beszélgettek, hogy semmit nem hallottam belőle.
– Akkor ezt meg is beszéltük. Most mindenki menjen haza, és holnap elkezdjük a szervezést. – mondta a Bagoly, és visszabújt az odujába.

Eközben a manók elkészítették a bevásárló listákat, és elindultak az erdei boltba.
A kismanók persze útközben sem csak gyalogoltak szépen, hanem beszaladtak a fák közé a friss hóba, hógolyóztak, megrázták a fák ágait, mindenfélét rajzoltak bele, hó tündérest játszottak, szóval pont úgy viselkedtek, mint ahogy az embergyerekek szoktak hóesés után.
Amikor a bolthoz értek, az anyukák bementek vásárolni, a kismanók pedig a bolt előtt várták őket.
– Ti már tudjátok, mit készítetek a szüleiteknek? – kérdezte Tinka a zöld erdei manókat.
– Még nem tudjuk. Semmi ötletünk nincs – felelte szomorúan Mini.
– Sok idő van Karácsonyig, kitalálunk addig valamit! – vigasztalta Miki.
– Én sem tudom még, hogy mit készítsek – vallotta be Tinka – este majd megnézegetjük a gyerekektől kapott újságokat, hátha lesz bennük valami jó ötlet.
– Na készen is vagyunk, megvettünk mindent, ami a listákra volt felírva – lépett ki a bolt ajtaján Zöld Manó néni.
– Most már csak haza kell cipelni a csomagokat – lépett ki utána Manóanyu – segítenétek gyerekek?
A manók odaugrottak, elvettek egy-egy csomagok az anyukáktól és indultak vissza a manólakhoz.
– Ajaj, nagy a baj! Tele van a kezünk és nem tudunk hógolyózni – nevetett Tinka.
– Annyi baj legyen, majd ha hazaértünk, bepótoljuk – nyugtatta meg Mini.
–Ha hazaérünk, ellenőrizni kell a madáretetőket is! – figyelmeztette Miki a manólányokat.
– És süteményt készíteni is segíthettek! – tette hozzá Manóanyu.
– Hú nagyon sok dolgunk lesz, de nem baj, így gyorsabban telik az idő, és hamarabb itt lesz a Karácsony – mondta izgatottan Tinka.
Közben haza is értek. Bepakolták a csomagokat a manóházba, és segítettek mindent a helyére pakolni.
– Most még kimehettek játszani kicsit, és a madáretetőket megtölteni, ebéd után pedig neki kell állni a sütésnek. Mézes sütit fogunk először készíteni, abban tudtok sokat segíteni – vázolta fel a napi programokat Manóanyu.
– Az jó lesz, szeretek mézeskalácsot készíteni – lelkendezett Tinka.
– Akkor most menjünk játszani, csak előbb etessük meg a madarakat! – kiáltott Miki, már húzta is fel a sapkáját, kesztyűjét, és szaladt ki az udvarra.
A manógyerekek kimentek az udvarra, az anyukák pedig nekiláttak az ebédfőzésnek.
Közben arról beszélgettek, hogy hány féle süteményt csináljanak, és mit főzzenek Karácsonykor.
Amikor megebédeltek, Manóanyu előkészült a sütéshez.
– Amig mindent előkészítek, gyűjtsetek erőt a nagy munkához – mondta nevetve a manógyerekeknek – olvasgassatok, vagy játszatok addig, és majd szólok, ha indulhat a munka.
– Rendben, de el ne feledkezz arról, hogy segíteni akarunk! – figyelmeztette anyukáját Tinka.

Nem telt el sok idő, amikor Manóanyu szólt a manóknak:
– Jöhettek segíteni! –
Tinka, Mini és Miki gyorsan kezet mostak és mentek a konyhába, süteményt készíteni.
– Én megsüthetem most a kedvenc muffinomat? – kérdezte Tinka.
– Igen, te azt készítsd el, Mini és Miki pedig segít nekem a mézes süti összeállításában.
Elkezdődött a munka. Recepteket olvasgattak, alapanyagokat méregettek, szitáltak, kevertek, szaggattak, ügyeskedtek a kis manók.
Eközben az állatok az erdőben serénykedtek. Szarka elrepült a városba, segítséget kérni az emberektől.
Őz Tünde és Róka Bandi felkeresték az erdészt.
Bagoly Béla a favágókhoz repült el.
Persze mindenki titkolózott, hogy ne derüljön ki, milyen meglepetést terveltek ki a zöld erdei manók számára.
A manók nem is sejtettek semmit. Az anyukák és a gyerekek a konyhában foglalatoskodtak, az apukák pedig fenyőgallyakat vágtak, a karácsonyi díszítéshez.
Amire beesteledett elkészültek a sütemények, és a fenyőágakból összekötözött karácsonyfa is.
– Már csak kettőt kell aludni Karácsonyig! Nagyon izgulok! – mondta vacsoránál Tinka.
– Remélem jók voltunk, és kapunk valakit – mosolygott Mini.
– Én azt szeretném, ha este a hó – tette hozzá Miki.
– Nagyon sötét szürke felhők gyülekeztek az erdő felett, biztosan hó fog esni belőle – nyugtatta meg Manóapu Mikit – Ha esik egy jó adag, akkor elővehetjük a szánkót is!
– És ne felejtsük el a madárkákat sem etetni, mert a nagy hóban nem találnak maguknak eleséget –
Vacsora után a manók még beszélgettek és játszottak kicsit, majd nyugovóra tértek.
Odakint a fák ágai között beszűrődött a tisztásra a hold fénye. Távolabb egy bagoly huhogott, a fák között róka suhant, aki szerencsére nem vette észre a nagy tölgyfa törzse mellett megbúvó nyuszit.
A nyuszi megvárta, míg a róka tovaszaladt, aztán a bokor alatti vackába.
A holdat egy nagy felhő takarta el, és szállingózni kezdett a hó. Nagy pelyhekben esett, aztán egyre sűrűbb és kisebb pihék hullottak az égből.
Aludtak a manók, aludtak az erdő állatai, a bagoly sem huhogott már, a hó pedig lassan beborította a tisztást, az asztalt, az ajtó mellé állított repülő seprűt is.

A hó pedig csak esett, esett, úgy mintha soha nem akarná abbahagyni. Esett másnap is, amikor a manók a karácsonyra készültek, és esett harmadnap is, amikor minden készen állt az ünneplésre.
Elkészültek a sütemények, elkészült a karácsonyfa, a manólak pedig szépek kitakarítva várta az ünnepet.
Ebéd után a manógyerekek az udvaron játszottak. Elsöpörték a havat, hóembert építettek, hógolyóztak, megtöltötték a madáretetőket.
– Milyen fura. Amikor kint szoktunk játszani az udvaron, mindig itt voltak körülöttünk az erdei állatok. Most meg egy sincs itt: sem a szarka, sem az őzike, de még a róka sem – gondolkodott el Tinka.
– Valóban furcsa. Talán elbújtak a hóesés előtt – mondta Mini.
– Majd este, amikor ünnepelünk, biztosan előkerülnek – nevetett Miki.
Elkészült a hóember, a keze a repülő seprű lett. A havat is elsöpörték a ház előtti tisztásról, és amire végeztek már kezdett sötétedni.
A gallyakból készült karácsonyfán meggyújtották a gyertyákat, és a manók elhelyezték a fa alatt az ajándékokat.
A hóesés is csillapodott, mintha nem akarná zavarni a manócsaládok meghitt ünnepét.
Tinka, Mini, Miki és a manószülők körülállták a fát és meghatottan nézték a gyertyafényt.
Távol mintha kis harang szólalt volna meg.
Csengett a kicsi harang, tündököltek a gyertyák a fán, békesség és nyugalom szállt a hófehér erdei tisztásra.
A kicsi harang csengése most hangosabban hallatszott, mintha egyre közelebb és közelebb jönne a harangocska.
A manók csak álltak a fa körül, nézték a lobogó gyertyát és hallgatták a harangszót.
– Milyen harang lehet ez? Mintha egyre közelebbről hallanám – szólalt meg Manóbácsi.
– Igen, mi is úgy halljuk – mondták a gyerekek.
– Igen, egyre közelebbről hallatszik – nézett egymásra Manóanyu és Zöld Manó néni.
Akkor már a manókat nem is érdekelte a karácsonyfa, és az ajándékok, csak a harangszót figyelték. És a harangszó egyre közelebb csilingelt. Mintha lódobogás kísérte volna!
És igen! Néhány perc múlva két lovas szán jelent meg a tisztáson, a nyomukban az erdei állatokkal: Szarka Tóni, Bagoly Béla, Őz Tünde, Farkas Tivadar, Róka Bandi, Nyuszi Rita Mókus Bori és Borz Benő követte a szánkókat.
A szánkók lassan megálltak a tisztás szélén, a két kocsis leugrott a bakról és köszöntötték az ünneplő manókat.
– Meghoztuk az építőanyagot a zöld manók új otthonához. Fogadjátok szeretettel az erdő állatai és a városi emberek ajándékát – mondták a kocsisok.
– Építőanyag? Az állatok ajándéka? És az embereké? – kérdezték egymástól a manók, és semmit sem értettek.
– Hát az úgy történt – kezdte Bagoly Béla – hogy hallottuk milyen szomorúak a zöld manók, hogy vissza kell menniük a favágókhoz. Aztán gondolkodtunk az állatokkal, hogy tudnánk-e nekik segíteni. Utána megkérdeztünk a városi embereket is. És az erdészt. Az erdész adott fát, az emberek segítettek kitermelni, és fuvart intéztek neki, mi, erdei állatok pedig elkísértük őket. A két szánon annyi építőanyag van, amiből fel lehet építeni ide a tisztásra még egy manólakot, és akkor a zöld manóknak nem kell többet visszamenni a favágókhoz dolgozni. Hát ezt terveltük ki –
A történet végét a manók már nem is hallották. Egymás nyakába borulva örültek, aztán sírtak, aztán ölelgették egymást és megint sírtak, utána pedig nevettek.
Végül az erdei állatok és a kocsisok is nevettek és ölelkeztek, végül pedig táncra perdült az erdei tisztás közepén a két manócsalád, az erdei állatok, és az emberek.
Ahogy ott táncoltak és énekeltek, újra esni kezdett a hó.
És csak esett, és esett, úgy szállingózott, úgy kavargott a szélben, mintha együtt örült volna a tisztáson ünneplőkkel.