Meztélábas emlékek (részlet)

Posted by


Tél

Nyáron nem volt unalmas az élet falun, de télen még izgalmas is volt ráadásul.
Például akkor, amikor egy éjszaka akkora hó esett, hogy a kerítést és a kaput nem is lehetett látni. Ez olyan 1,50-1,60 méter magas kerítés volt.
Ekkor a ház fala mellett úgy-ahogy elszórták a havat, aztán készült belőle egy lépcső, és így fel tudtunk menni a kerítés tetejére, és ott az utcán tovább, ugyanabban a magasságban. Nagyon mókás volt, de úgy rémlik, hogy a felnőttek nem örültek annyira a dolognak. Ugye autók akkor még nem voltak, nem kellett a garázsbejáratig ellapátolni, a bicaj pedig amúgy is pihenni szokott télen. A tyúkudvar már keservesebb dolog volt, mert ott el kellett takarítani, hogy a tyúkok ki tudjanak jönni az ólból. Sőt, ha disznó is volt, akkor tovább a disznóólig is el kellett. És hát igen, a gazdasági épületek, ólak után legvégül volt a pottyantós. Ezt is mindenképpen ki kellett szabadítani a hó fogságából, mert bent a házban nekünk akkor még nem volt mellékhelyiség.
És ha sikerült a kiásás, akkor egyenes út vezetett a fagyos WC-deszkára, ami annyira nem volt nagy élmény. Nagy telek idején nagyon meggondoltam, hányszor kellett kimenni egy nap.
Mivel abban az időben hosszan tartó kemény hidegek voltak, ezért a hó és a fagy megmaradt, akár hetekig. Hókotrók akkor még nem jártak, mindenki igyekezett a portája környékén eltakarítani a havat, amennyire lehetett. Nem voltak egyszerűek a telek.
Szánkózni a temetődombra mentünk. Nem volt hosszú a lejtő, viszont jó meredek, és hosszú egyenes szakasz volt utána, nem kellett félni, hogy kicsúszunk az úttestre a szánkóval.
Ennek a temetői szánkózásnak a felnőttek megint csak nem örültek, mert azon az úton jártunk le a faluba, illetve haza, és hát temetéskor is arra jártak a népek. Amikor sikerült jól kicsúszkálni a szánkóval, akkor azért nagy kihívás volt ott felmenni gyalog, meg persze popsin csúszás nélkül leérni is róla. Mi gyerekek a hosszú fagyban, a felnőttek a gyors olvadásban reménykedtek.
Persze szoktunk építeni hóembert, hógolyózni, fetrengeni a hóban. Ennek egy hátránya volt, hogy az egy szem téli kabátunk és csizmánk nehezen száradt meg, és nem volt váltás.
És persze vártuk a Mikulást. Én már akkor is szerettem a dolgok végére járni, és addig agyalni, vagy kutakodni, amíg rá nem jövök. Nem sikerült. Még nekem sem. Soha!
Egyszer csak a semmiből ott termett az ajándék, a piros mikulás zacskó, benne az elmaradhatatlan, nagyon finom illatú narancs, a csoki mikulás, néhány csoki és szaloncukor.
Hatalmas dolog volt, egyrészt, mert ugye tisztában voltam vele, hogy nem vagyunk túl gazdagok, másrészt meg a titok miatt.
Egy alkalommal azért sikerült ám meglátnom a Mikulást! Éppen egy Mikulás ünnepélyre mentünk a Kultúrba, és az utca másik oldalán ott gyalogolt a Mikulás Bácsi! Siettem volna utána, hogy közelebbről szemügyre vegyem, de Anyukám nem engedett, így meg kellett várnom, míg a műsorban előkerül.
Persze, nagyon a hatása alatt voltam napokig, az oviban is elmeséltem, meg persze az összes felnőttnek, akivel a következő napokban találkoztam. Így aztán mindenki első kézből megtudhatta, hogy a Mikulás igenis létezik!
A Karácsony szintén a megfejtendő dolgok közé tartozott, de erre sem sikerült fényt derítenem. Egyre nagyon emlékszem: akkoriban egy szobánk volt csak, ami a konyhából nyílott. A szobában két ágy volt, olyan régimódi, két szekrény, és még egy kis heverő. Az ablak mellett egy tükrös szekrény, az ágyak végében egy asztal. Ennek az asztalnak gyakorlatilag egyetlen funkciója volt, mégpedig az, hogy erre érkezzen a karácsonyfa. A szobában volt egy kis kályha, ami jó meleget adott, és redőny volt az ablakon.
Azon az estén igyekeztem nagyon figyelni. A konyhában voltunk egész délután Anyukámmal. A szobában le volt húzva a redőny, és bár az ajtó üveges volt, nem láttam be a szobába.
Anyu néha bement, rakott a tűzre, úgy ahogy addig is és azután is mindig tette. Én pedig a konyhai sparhelt mellett a heverőn játszottam. Aztán kijött, folytatta a vacsorakészítést, és nem is beszéltünk a karácsonyról.
Egyszer beküldött valamiért a szobába. Mivel jól nevelt és szófogadó kislány voltam, mentem is rögtön. Amikor benyitottam a sötét szobába, már éreztem a csodát. A kellemes melegben kúszott felém a frissen vágott fenyő varázslatos, semmire nem hasonlító illata.
És amikor felkapcsoltam a villanyt, ott tündökölt az asztalon a maga egy méterével a gyönyörűen feldíszített, csodaszép, ünnepi illatú karácsonyfa.
Én csak álltam, és csodáltam, és nem értettem, hogy hogyan jött be a Jézuska a lehúzott redőnyön át, és hogyan tudta észrevétlenül a szobába csempészni a fát?
Ezt máig sem értem. Talán most már 45-50 év távlatából, ha megkérdezném, elárulná az Anyukám? Egy próbát megér.
Szóval, ott volt a fa és alatta az ajándék, ami vagy valami nagyon apróság volt, vagy egy könyv. Ez utóbbival sosem trafált mellé senki, aki engem meg akart ajándékozni. És akkor már Anyu is ott volt, ő is nagyon csodálkozott a gyönyörű fa miatt, és meg is gyújtott rajta egy gyertyát és egy csillagszórót. Ebből aztán minden még szebb lett és még illatosabb.
Amikor megkaptam az ajándékomat, odakuporodtam a heverőre, a kályha mellé, és csak néztem a fát, és szívtam magamba a fenyő és az ünnep illatát.
Szegények voltunk, de az ünnepek mindig ünnepek voltak. Még akkor is, ha az ünnepi vacsora héjában sült krumpli volt, egy pohár teával.
És amikor a cserfes kicsi lánynak a játék baba helyett igazi babái lettek, akkor igyekezett mindig megteremteni ő is az igazi ünnepi hangulatot, hogy az ő gyermekeinek is legyen mire emlékezni, és továbbadni majd.