Személyre szóló- NEM megrendelésre!!!

Posted by

Mit jelent nálam a személyre szóló mese?
NEM azt, hogy írok egy mesét, aztán a neveket kicserélem a megrendelő kívánsága szerint. Mert ez nem személyre szóló mese.
Amikor én kérésre írok egy gyereknek, akkor igyekszem a gyereket és a körülményeket megismerni, és nem “megrendelésre” írni valamit.
Nem könnyű, sőt sokkal nehezebb, mint egy sablonmese, de pont ez benne a szép.
Ma például egy kisfiúnak írtam, aki fél az iskolától. Azért, hogy könnyebben vegye az akadályt, azért született a mese- neki.
Az Anyuka, és én, tudjuk miért arról szól amiről, és Alex is érti minden szavát.
Remélem, segít neki a mese hétfőn, amikor el kell indulni az iskolába:-)

Tudok olvasni!

Este van, de nem akármilyen este! Holnap kezdődik az iskola!
Alex már bepakolt az iskolatáskába, anyával előkészítették a ruhát, és cipőt amit reggel fel fog venni.
Megvacsorázott, bár picit nehezen mentek le a falatok, mert a kisfiú nagyon izgult. Nem tudta, mi vár rá holnap, az iskolában? Bár volt ismerkedési nap, aranyosak a tanító nénik, kedvesek a gyerekek, de Alex mégis tart kicsit az iskolától.
Kicsit még elgondolkodott a holnapi napon, aztán hívta anyukáját.
– Anya, mesélsz? – kérdezte, pedig tudta, hogy Anya minden este mesél.
– Persze kisfiam, jövök. És mit meséljek? – kérdezte Anya a kisfiútól.
– A csodatermőt fát! Azt szeretném! – csillant fel Alex szeme. Ekkor Alex, és kishúga Lizi bekuckózott a takaró alá, és hallgatta Anyát, ahogy mesél.
– Őszre tél, télre tavasz jött, és a rét újra megtelt élettel. Kibújtak a rovarok az avar alól, fészket építettek a madarak, a réten gyerekek játszottak. A csodatermő fácska pedig gyümölcsöket érlelt, és hálás szívvel gondolt az öreg manóra, hiszen neki köszönheti, hogy életet lehelt a sivár pusztaságba.
Aki nem hiszi járjon utána, és ha megleli a csodafácskát, kívánjon valamit! ¬– Amikor Anya végére ért a mesének, megsimogatta a gyerekeket, puszit adott nekik, és jó éjszakát kívánt. Betakargatta őket, és lekapcsolta a szobában a villanyt.
Alex a füléig húzta a takarót, és eszébe jutott a mese utolsó mondata: “aki megleli a csodafácskát, kívánjon valamit”
– Hát én kívánok. Azt kívánom, hogy ne kelljen holnap iskolába menni. Vagy ha kell, ne kelljen sokáig ott lenni. Vagy ha ott kell lenni, aranyosak legyenek a tanító nénik. Olyanok, amilyenek az óvó nénik voltak. És ne legyen nehéz a tanulás, azt is kívánom. Olyan legyen, mint a játék az oviban. És kedvesek legyenek a gyerekek. Mint az oviban. Miért is kell nekem iskolába menni? – tette fel magának a kérdést, de válasz már nem érkezett. Alex elaludt, és álmában az iskolatáskával a hátán igyekezett az iskolába.
Másnap reggel a kisfiú nagyon korán felébredt. Egy darabig feküdt az ágyában, és az iskolán gondolkodott. Aztán felkelt, kinyitotta a táskáját, és megnézte, mindent elpakoltak-e?
Reggeli után elindultak. Lizi az oviba ment, Alex pedig iskolába. Csodaszép idő volt, még a Napocska is mosolyogva nézett a két gyerekre. És mintha mondott volna valamit:
– Csuda jó lesz, meglátod,
az iskola a barátod.
Ne félj tőle, ne izgulj,
mindent szépen megtanulj–
Alex meghallotta, amit a Napocska mondott és már nem is félt annyira az iskolától. Bátran, nagy léptekkel ment be az osztályterembe, és foglalta el a helyét a padban. Ekkor Alex nagy, iskolásfiú lett.

Teltek-múltak a napok, a kisfiú sok érdekes dolgot tanult az iskolában. Tanult betűkről, számokról, próbálgatta az írást, olvasást, csupa-csupa érdekes dolgot.
A könyvei is szépek voltak, sok színes képpel, versekkel, mesékkel voltak teli. Igazából egészen elviselhető dolog volt ez az iskola. Legalábbis Alex már a második héten így gondolta. Persze, kellett tanulni és nagyon figyelni, de azért volt idő játékra, mókázásra is. És így azért könnyebb volt megszokni ezt az iskolásdit.
Ahogy haladtak a tananyagban, egyre több olyan szó volt, amit el tudott olvasni, és le is tudott írni! Az egyik ilyen volt, az ANYA! El tudta olvasni, hogy ANYA és le is tudta írni! És ennek nagyon örült!
– Anya, anya, nézd mit tanultam! – szalad egyik délután anyukája elé az iskola folyosóján – nézd, ezt én írtam, azt jelenti, hogy ANYA! Látod, le tudom írni, és el is tudom olvasni! Anya, hát tök jó dolog ez az iskola! – mosolygott fülig érő szájjal Alex.
Néhány nappal később Anya furcsa hangokra lett figyelmes, Alex szobája felöl:
– L….i….z…i . Nagy Lö, i, zé, i. Lizi. Li-zi ját-szik. Li-zi o-vi-ba jár. – Benyitott a szobába, és látta, hogy Alex a gyakorló füzetébe írogat, aztán pedig olvas.
– A-nya, A-pa, Li-zi, A-lex. A csa-lád va-cso-rázik. A-lex ol-vas. A-nya mesél –
Anya nem szólt semmit, csendben betette az ajtót.
– Hát, még sem lehet olyan borzalmas hely az az iskola ¬– mosolygott, és ment a konyhába vacsorát készíteni.
Alex nap mint nap új élményekkel tért haza az iskolából. Új betűket tanult, és már számolni is tudott!
Megszámolta a vacsorához szeletelt kenyeret, az autókat az utcán, az almát az almafán, Lizi babáit, a meséskönyveiket, mindent, amit csak tudott. Olyankor persze büszke volt, hiszen ő már ezt is tudja!
És elolvasott mindent: a feliratot a tejes dobozon, a könyv címét, a naptárban a napok neveit, a szappan és a tusfürdő nevét, az újság címét, és mindent, ahol csak betűket látott.
Alex már nem félt az iskolától, sőt élvezte, hogy minden nap tanul valami újat. Lassan közeledett az év vége, és már kicsit sajnálta is, hogy nyáron nem kell iskolába menni.
Egyik este, amikor Anya a konyhában dolgozott, feltűnt neki, hogy a gyerekek a szobában túlságosan csendben vannak. Egy darabig fülelt, de semmi zajt nem hallott.
Odament a gyerekszoba ajtajához, halkan kinyitotta az ajtót és belesett a szobába.
Alex, és Lizi egymás mellett ültek, Alex kezében a kedvenc mesekönyvük, és szépen lassan, szótagolva olvasta a mesét a húgának:
– Hol volt, hol nem volt, a nap-su-ga-ras rét kö-ze-pén állt egy cso-da-ter-mő fa. Miért volt cso-da-ter-mő? Mert cso-dá-kat ter-mett! Ha va-la-ki a kö-ze-lé-be ment és el-sut-tog-ta a kí-ván-sá-gát, az bi-zony szem-pil-lan-tás a-latt tel-jesült!