A manók és az állatok hosszú percekig táncoltak, énekeltek örömükben. Nem is hallották, hogy megint közeledik valaki a tisztás felé. Tinka volt az első, aki meghallotta a csengő hangját.
– Hallgassátok csak, mintha csengő csilingelne valahol! –
Erre az egész társaság hallgatózni kezdett, és kereste, hogy honnan jött a csilingelés? Egyre közelebb, és egyre erősebben hallatszott, de nem láttak semmit.
Szarka Tóni és Bagoly Béla elrepültek, hogy megnézzék, mi, és hol csilingel, az állatok és a manók pedig csak figyelték az egyre közeledő hangokat.
Egyszer csak a fák sűrűje közül két szarvas bukkant elő, akik egy szánt húztak maguk után.
A szánban két fekete krampusz vigyorgott, akik egy nagyszakállú piros bundás ember mellett ültek. A bundás ember lelassította a szarvasokat, akik éppen a tisztás közepén álltak meg a szánnal.
– Jó estét, jó estét – dörmögte mély hangon a pirosbundás – azt hiszem jó helyen járok. A zöld manókat és Tinkát keresem.
– Igen, igen, én vagyok Tinka – kiáltott a manólány – és itt van Mini és Miki is. Ha jól sejtem, te vagy a Mikulás? – kérdezte csillogó szemmel.
– Én vagyok a Mikulás,
sok gyermek barátja,
akinek sok édességet
rejteget a zsákja.
Fogadjátok szeretettel,
amit hoztam néktek,
adjatok a barátoknak,
s az erdei népnek.
Manóknak és állatoknak
hoztam ajándékot,
Cukrot, csokit, gyümölcsöket,
fényes szaloncukrot.
Gyertek, gyertek szívből adom,
vegyétek el bátran,
itt hagyok most mindent nektek,
ami van a zsákban. –
Tinka, Mini, Miki és az erdei állatok szóhoz sem tudtak jutni. Csak nézték a nagyszakállú, piros sapkás, piros bundás embert, a két csintalan ördögöt, és azt hitték, hogy a mesekönyvben olvasott mese elevenedett meg előttük.
Persze, odamenni sem mertek a Mikuláshoz, de akkor egy hang szólal meg a fák közül.
– Gyertek csak bátran, nem kell félni a Mikulástól! – Péter és az anyukája léptek ki a fák közül, odamentek a Mikuláshoz, és átölelték a nagy piros bundáját.