Zöld Manó néni és Zöld manó bácsi eközben a favágók szállásán csodálta a hóesést. Ilyenkor nem lehet fát vágni, ezért a házikóban pihentek.
– Most biztosan Tinkáék erdejében is esik a hó. Biztosan örül neki Mini és Miki is – sóhajtott Zöld Manó néni.
– Majd ha találkozunk velük, biztosan mesélnek róla – nézett a távolba Zöld Manó bácsi.
– Vajon mikor lesz az? – szipogott Zöld Manó néni.
– Nem tudom, remélem nemsokára – válaszolta Zöld Manó bácsi.
Ahogy ott ültek a szobában és nézték a hóesést, eszükbe jutottak a boldog napok az erdőtűz előtt. Amikor szép zöld volt az erdő, volt kis házikójuk és a ház előtti tisztáson ott játszott a két kisgyermekük, Miki és Mini. Nagyon hiányzott mindkettőjüknek a két szeleburdi kismanó, és nagyon szerették volna újra látni őket.
Annyira belefeledkeztek az emlékeikbe, hogy nem is hallották meg a szarka kopogását.
Leszállt kis házikó kilincsére, és csőrével kopogtatni kezdett az ajtón.
– Nem hallják? Nincsenek itthon? Miért nem engednek be? – kérdezte csak úgy magától, és kopogtatott tovább. Nem adta fel egy könnyebb, kopogott, zörgött, rikácsolt, aztán megint kopogott, megint zörgött és rikácsolt.
– Valaki kopogtat – fülelt az ajtó felé Zöld Manó néni.
– Igen, én is hallom – vágta rá Zöld Manó bácsi – megnézem ki az, és mit akar? – erre az ajtóhoz lépett és kinyitotta azt.
– Szarka Tóni, hát te mit keresel itt? Csak nincs baj a kismanókkal? – kérdezte ijedten.
– Nem, nem, semmi baj nincs – nyugtatta meg Szarka Tóni – A kismanók jól vannak, hóembert építenek, hógolyóznak, játszanak Tinkával. Manóanyu azt üzeni nektek, hogy ha tudtok, akkor 1 hét múlva, december 6-án látogassátok meg őket. Hogy miért, azt nem mondta. Azt mondta, hogy az titok – nevetett a szarka.
– Nagyon köszönjük az üzenetet, mond meg Manóanyunak, hogy mindenképpen elmegyünk – mondta Zöld Manó néni.
– Rendben akkor reppenek is vissza, hosszú az út Tinkáékhoz. – válaszolta a szarka és elrepült gyorsan az erdő másik széle felé.
– Látod, nem is sokat kell várni, és találkozunk a manócskáinkkal – mosolygott Zöld Manó bácsi.
– Igen, nagyon örülök, remélem gyorsan eltelik ez a pár nap – válaszolt Zöld Manó néni.
A következő napok gyorsan teltek. A manószülők a látogatásra készültek, ajándékokat készítettek, süteményeket sütöttek, bőröndöt pakoltak, listákat írtak, mert semmit nem szerettek volna elfelejteni. Még az erdei munka is jobban ment, és egyszer csak felvirradt a nagy nap.
A manószülők útra keltek, hogy végre láthassák a manógyermekeiket, és megköszönjék Tinka szüleinek, hogy gondoskodnak a kismanókról.
Látogatók Tinkáéknál
Ment, mendegélt a két manó, bukdácsolt a nagy hóban, elcsúszott a jégen, sipkájukra hullt a zúzmara a fákról, de ők csak mentek, siettek a gyermekeikhez.
– Hova, hova manócskák? – kérdezte Nyuszi Rita.
– Tán világgá mentek? – érdeklődött Sün Teri.
– Hoztatok eleséget és meleg teát magatokkal? – aggodalmaskodott Bagoly Béla.
– Mit visztek a bőröndökben? – kíváncsiskodott Szarka Tóni.
– Mehetünk mi is veletek? Segítünk cipekedni – ajánlotta fel Őz Tünde.
– Tinkáékhoz megyünk, mert Manóanyu meghívott bennünket. Nagyon boldogok vagyunk, hogy láthatjuk a manócskáinkat újra – válaszolt a kíváncsi kérdésekre Zöld Manó bácsi.
Aztán mentek tovább.
Ugrált velük a nyuszi.
Csoszogott a sün.
Repült a bagoly.
Ágról ágra reppent a szarka.
Ugrándozott az őzike.
Ahogy mentek, találkoztak Farkas Tivadarral.
– Hová, hová zöld manók és erdő népe?
– Megyünk Tinkáékhoz, tartsatok velünk – felelte Őz Tünde.
Mentek tovább, most már a farkassal együtt. Kis idő múlva nagy reccsenéssel eltört egy faág a sűrűben.
– Irgum-burgum erdő népe,
én vagyok a barna medve.
Merre mentek, mit csináltok,
csatlakozhatok hozzátok?
– Tinkáékhoz megyünk, gyere te is! – válaszolta a szarka és röppent is a következő ágra.
Mentek – mentek, reppentek, csoszogtak, ugráltak, szaladtak, lépegettek, egyszer csak egy tisztásra értek.
– Pihenjünk meg itt a tisztáson – javasolta Zöld Manó bácsi. – Falatozunk, iszunk egyet, aztán mehetünk tovább.
Ettek, ittak, pihentek, és folytatták az utat a sűrű erdőben.
– Ha így haladunk, akkor még sötétedés előtt odaérünk Tinkáékhoz – mondta Zöld Manó bácsi.
– Az nagyon jó lenne, nagyon várom már, hogy odaérjünk. – válaszolta Zöld Manó néni.
Alighogy ezt kimondta, esni kezdett a hó. Hatalmas pelyhekben esett, és a szél szanaszét fújta a hópihéket, de ez nem zavarta a vidám csapatot.
Már közeledtek Tinkáékhoz, amikor Szarka Tóni hirtelen leszállt az egyik fa ágára, és oda kiáltott a gyalogló manóknak.
– Most el kell reppennem kicsit, de hamarosan visszajövök! –
– Jó, jó, reppenj csak, és majd várunk vissza – válaszolta Zöld Manó néni.
Szarka Tóni felreppent a fák ágai közé, és a következő pillanatban már a fák fölött repült a nagy hóesésben.
A város felé repült. Az országúton meglátott egy autót, ami az út szélén parkolt. Odarepült, és bekopogott a szélvédőn. Szárnyával integetett egyet, és repült is tovább, vissza az erdőbe.
Eközben a manók és az állatok jó nagy utat tettek meg, már majdnem odaértek Tinkáék erdei házikójához. Szarka Tóni utolérte őket, és együtt folytatták az útjukat a szállingózó hóesésben.
Odabent a manóházban a manók nem is sejtették, hogy hamarosan vendégek érkeznek. Vagyis Tinka, Mini és Miki nem sejtette. Manóanyu sokszor odament az ablakhoz és kinézett rajta, aztán ment vissza a konyhába. Izgatottnak látszott, de ezt a három manógyerek nem vette észre. Nagyon elmerültek a játékban, Tinka és Mini babákkal játszott, Miki mesét olvasott.
– Tinka, nagyon klassz mesék vannak ebben a könyvben, de azt nem tudom, ki az a Mikulás? – kérdezte kíváncsian Miki.
– Manóanyu azt mondta, hogy a Mikulás egy kedves bácsi, aki ajándékot szokott vinni az embergyerekeknek. – válaszolta Tinka.
– De jó az embergyerekeknek! – sóhajtott Miki – Kár, hogy az erdőben nem jár a Mikulás.
Alig hogy ezt kimondta, furcsa zajok szűrődtek be a szobába. Tinka kinézett az ablakon és látta, hogy a szülei nagyon serényen szórják a havat a ház előtti tisztásról. Nem értette a dolgot, hiszen ilyenkor este már nem szoktak kimenni havat szórni. Ahogy kukucskált kifelé, meglátta a szarkát és a baglyot az egyik fa ágán. És mintha a fák közül beszélgetést, csörtetést hallott volna.
– Van egy olyan érzésem, hogy vendégeink jönnek – mondta.
– Vendégek? Milyen vendégek? – szaladtak oda az ablakhoz zöld manók.
– Ha a szarka és a bagoly itt van, akkor itt vannak a többi állatok is a közelben – válaszolta Tinka.
Abban a pillanatban cammogott ki a fák közül a barna mackó, követte az őzike, ugrált utána a nyuszi, csoszogott a sün, lépkedett a farkas, és a sor végén ott lépkedett Zöld Manó néni és Zöld Manó bácsi.
– Amikor Mini és Miki meglátták a szüleiket, kiszaladtak a házból, egyenesen a szüleik karjába ugrottak, és össze-vissza puszilgatták őket. Nagyon boldogok voltak, hiszen régen látták már a szüleiket.
Hatalmas volt az öröm, még az állatok is táncra perdültek örömükben!
Körbe fogták a zöld manócsaládot, ugráltak, énekeltek, ölelgették a boldog zöld manó családot.
Tinka és a szülei is nagyon örültek, persze Manóanyut nem érte meglepetés, hiszen ő hívta meg a zöld manókat, néhány nappal ezelőtt. Ahogy nézte a zöld manók örömét, odareppent hozzá Szarka Tóni.
– Minden rendben van. – csak ennyit mondott és már reppent is vissza az ünneplő társaság közé.
Hogy mi volt rendben? Ezt is csak a szarka és Manóanyu tudja. És persze még néhányan.
Remélem holnap mi is megtudjuk.