13. Esik a hó
– Manóanyu, gyere, nézd meg, milyen szép hóember építettünk! A helyére került a sárgarépa is – mondta nevetve Tinka.
– Lássuk csak milyen lett a hóember? – kérdezte Manóanyu és már indult is kifelé a házból. – Hát ez valóban szép nagyra sikerült, remélem az erdei állatok nem ijednek meg tőle.
– Biztosan nem, hiszen nézd milyen kedvesen mosolyog, egyáltalán nem ijesztő – válaszolta Tinka.
– Most pedig ideje újra elszórni a havat, jöttök segíteni, gyerekek? – kérdezte Manóapu.
– Igen, megyünk, hozok lapátokat –
– Csak óvatosan, nehogy elcsússz! –
Tinka, Mini, Mini, és Manóapu nekiálltak havat szórni, Manóanyu pedig bement a házba. Egy papírt és tollat vett elő, és írni kezdett. Amikor végzett a levéllel, a kabátja zsebébe rejtette és kiment a tisztásra.
– Ha ez így megy tovább, reggelre ellep mindent a hó – nézett körül csodálkozva.
– Nem baj, majd jövünk is eltakarítjuk! – nevetett Tinka.
– Bizony, bizony, legalább tornászunk egy jót – nyugtázta Manóapu a helyzetet.
Manóanyu a fák között sétált, és Szarka Tónit kereste a fák ágai között. Hamarosan meg is találta, és integetni kezdett neki:
– Szarka Tóni, reppenj ide, kérlek! – suttogta.
– Itt vagyok, miben segíthetek? – kérdezte a szarka.
– Elvinnéd ezt a levelet Péterékhez a városba? – nyújtotta át a szarkának a levélkét.
– Persze, hogy elviszem, már reppenek is! – válaszolta a szarka, és már el is tűnt az ágak között.
Már esteledett, amire a városba ért. Megkereste gyorsan Péterék házát, leszállt az ablakpárkányra, és a csőrével bekopogtatott.
– Anya, anya nézd, egy szarka van az ablakpárkányon! – hívta Péter az anyukáját – Mintha egy papír lenne a csőrében! Mit akarhat vajon?
– Rögtön kiderül, nyissuk ki az ablakot – lépett oda az Anyuka. Szarka Tóni kinyitotta a csőrét, és a levélke pont a szoba padlójára esett. Amint kiesett a levélke a csőréből, a szarka már reppent is tovább. Még idejében eszébe jutott, hogy talán választ is kell kézbesítenie, ezért nem repült vissza az erdőbe, csak a ház melletti fáig.
A csukott ablakon át látta, hogy az anyuka kibontotta a levelet, és hangosan olvasni kezdte. Utána pedig beszélgettek Péterrel, majd a kisfiú elővett egy papírlapot és írni kezdett.
– Na még szerencse, hogy nem repültem vissza az erdőbe – gondolta a szarka – Úgy látom választ is kell szállítanom. – És már repült is vissza az ablakpárkányra.
Amikor Péter befejezte az írást, összehajtogatta a papírt, kinyitotta az ablakot, és Szarka Tóni csőrébe tette a papírt.
– Köszönjük a segítséget kedves szarka – köszönt el tőle Péter, és becsukta az ablakot. Szarka Tóni pedig felreppent és meg sem állt Tinkáék manóházáig.
Másnap reggel, még alig kelt fel a nap, Manóanyu már az udvaron volt. Elsöpörte az éjjel hullott havat, tüzelőt készített a kosárba, és Szarka Tónit kereste a faágak között.
– Itt vagyok Manóanyu! – cserregte ekkor a szarka – hoztam választ a leveledre – És azzal kiejtette a csőréből a papírdarabot. Manóanyu odaszaladt felkapta és a zsebébe gyűrte a papírt.
– Köszönöm, kedves szarka! Hamarosan lehet, hogy megint megkérlek egy kis segítségre, úgyhogy maradj itt a manólak közelében! – kérte a szarkát.
– Rendben Manóanyu, itt maradok – válaszolta Szarka Tóni és felreppent a közeli tölgyfa zúzmarás ágára.
Manóanyu bement a fáskamrába, elővette a zsebéből a levelet, és olvasni kezdte.
Ahogy olvasott, egyre jobban mosolygott, és csillogott a szeme. Vajon mi lehetett abban a levélben?
Amikor elolvasta a levelet, megint a zsebébe gyűrte, és kiment megkeresni a szarkát.
– Szarka Tóni, ha megkérlek, elrepülnék az erdei favágókhoz, ahol a zöld manók dolgoznak? Most meg nekik kérlek, hogy december 6-án mindenképpen jöjjenek el hozzánk, meglátogatni a gyerekeket!
– Rendben Manóanyu, átadom az üzenetet – felelte a szarka – de mi lesz azon a napon, elárulod? –
– Nem nem, majd meglátod, ne legyél kíváncsi ! – nevetett Manóanyu, fogta a fáskosarat és bement a konyhába.
Odabent reggelit készített a manóknak. Szarka Tóniról, és a levélváltásról egy szót sem szólt nekik.
– Manóanyu, esett éjjel a hó? – kérdezte álmosan Tinka.
– Építünk ma is hóembert? – kíváncsiskodott Mini.
– Ma egy hóasszonyt csináljunk! – javasolta Miki.
– Ma hógolyózni fogunk – nevetett Manóanyu – megreggelizünk, rendet teszünk a konyhában, aztán elmegyünk a manóboltba vásárolni. Útközben pedig hógolyózunk.
– Ez biztosan csudajó lesz – lelkesedett Tinka.
Megreggeliztek, elpakoltak az asztalról, segítettek Manóanyunak mosogatni, aztán felöltöztek és elindultak a boltba. Kint az udvaron Manóanyu lehajolt a hóba, felvett egy nagy kupac havat és golyót formált belőle.
– Ez a hógolyó. Ez pedig a hógolyózás – mondta és megdobta a hógolyóval Tinkát, amire a hógolyó rögtön darabokra esett.
– Ó Manóanyu ez nem ér, de csinálok én is egy golyót gyorsan! – kiabált Tinka és már gyúrta is a hógolyót.
– Mi is csináljuk – javasolta Mini Mikinek.
Nem telt bele sok idő, már mindhárom manógyerek formázta a hógolyókat és persze dobálták is egymást vele. Néha Manóanyu is kapott, de nem haragudott ezért.
A boltból hazafelé folytatódott a hógolyócsata, és lassan mindhárom manógyerek csupa hó volt tetőtől talpig. Nagyon tetszett neki a játék, abba sem akarták hagyni. Attól nem kellett félniük, hogy elfogy a hó, mert az erdei ösvény mellett magas hófal takarta a fák törzsét és az alacsony bokrokat, csemetéket.
Ahogy bandukoltak hazafelé, Tinka egyszer csak elcsendesedett, elgondolkodott.
– Manóanyu, télen, amikor mindent hó borít, hol van Sün Teri és Csiga Csabi? – kérdezte kíváncsian.
– A földön élő állatok ilyenkor behúzódnak az avar alá, vagy a föld alá és ott várják ki, amig elolvad a hó, és kitavaszodik.– felelte Manóanyu.
– És mit esznek ilyenkor a madarak,hiszen mindent belepett a hó? – gondolkodott el Mini.
– A madaraknak szoktunk kitenni ennivalót a madáretetőbe – válaszolta Manóanyu.
– És mit szoktatok tenni az etetőbe? – kérdezte Miki.
– Magvakat, diót, mogyorót – jött a válasz Manóanyutól – ha hazaérünk megkeresem az etetőt és kirakjuk a madaraknak, rendben?
– De jó lesz! Az ablak elé tegyünk, akkor látni fogjuk ahogy röpködnek és csipegetnek – örvendezett Tinka.
Ahogy beszélgettek, észre sem vették, hogy már a tisztásra értek. Bementek a manólakba, lepakolták a szatyrokat, és már keresték is a madáretetőt. Manóanyu addig diót, napraforgót hozott, és hamarosan már ott hintázott a tölgyfa ágán a madáretető, finomabbnál finomabb madáreleséggel.
– Most, hogy a madaraknak már van ennivalójuk, mi is mehetünk ebédet készíteni – mondta Manóanyu és bement a konyhába. A manógyerekek még egy darabig gyönyörködtek a madáretetőben, majd ők is bementek a házba.
– Brrr, jó hideg volt odakint – rázta le a sapkájáról a havat Tinka – ha ilyen hideg marad, biztosan nem olvad el még a hóember.
– Készíthetnénk mellé gyerekeket is! – javasolta Miki.
– Igen csináljuk hógyerekeket! – lelkesedett Mini. – Hóembernek hógyerek, manógyereknek manóanyuka…– tette hozzá, de akkor már egészen szomorú volt. – nekünk is van anyukánk és apukánk valahol – pityeredett el a kis zöld manó.
– Ne szomorkodj Mini, amilyen gyorsan csak tudnak, újra eljönnek a szüleitek. Talán már csak párat kell aludni – vigasztalta meg a szomorú zöld manókat Manóanyu.
– Milyen jó is lenne! Hát még ha nem is mennének el többet nélkülünk – sóhajtott Miki.
– Eljön annak is az ideje hamarosan – nyugtatta őket Manóanyu – de most menjetek, terítsétek meg azt asztalt, készen lett a finom meleg ebéd.
A három manó szépen megterített, majd leültek az asztal mellé. Nagyon éhesek voltak, így gyorsan neki is álltak ebédelni. Ebéd után bekuckóztak a kályha mellé a játékaikkal, és pihentek kicsit, mielőtt kimentek az udvarra hógyerekeket készíteni.