12. Az első nebulók

12.Az első nebulók
A manók és Péter a manólakban játszottak, Manóanyu és Péter anyukája az iskolát tervezgette, Manó apu pedig az udvaron tett-vett.
Hirtelen zajt hallott a feje fölött, majd megpillantotta Szarka Tónit az ágak között.
– Mi újság Szarka Tóni, megtaláltátok az erdei favágókat? – kérdezte Manóapu.
– Igen, megtaláltuk, fel is vették a zöld manókat dolgozni. Azt kérték tőlem, hogy majd néha repüljek el hozzájuk és adjak hírt a gyerekeikről – válaszolta a szarka.
– Örülök, hogy találtak munkát a manók, most már lassan rendeződik majd a helyzetük. Addig pedig mi gondoskodunk a kis manócsemetékről. – mondta Manó apu és folytatta a manóágy készítést.
– Ha készen lesz a manóágy, nekiállhatsz székeket és asztalokat készíteni az erdei iskolához – lépett oda hozzá Manóanyu.
– Mi az az erdei iskola? – kérdezte Sün Teri, miközben kicsoszogott a bokor alól.
– Mi fán terem az iskola? – kíváncsiskodott Nyuszi Rita.
– Eszik-e vagy talán isszák? – morfondírozott Borz Benő.
– Az erdei iskola olyan, mint az erdei fenyő, fel lehet rá mászni? – kerekedett ki Mókus Lizi szeme.
– Én tudom! Az iskola az a hely, ahol tanulni lehet! ­ dicsekedett tudásával Bagoly Béla.
– Tanulni? Az mit jelent? – kérdezték kórusban az állatok.
– Hát olvasni, írni, számolni, rajzolni, énekelni, meg ilyeneket ­ válaszolta a bagoly.
– Olvasni? Az mit jelent? – még mindig nem fogytak ki a kérdésekből.
– Olvasni annyit jelent, hogy…..Na figyeljetek! – Bagoly odareppent az asztalhoz, ahol Tinka könyve feküdt, fellapozta és olvasni kezdett:
Hol volt, hol nem volt, a napsugaras rét közepén állt a csodatermő fa.
Miért volt csodatermő? Mert csodákat termett!
Ha valaki a közelébe ment és elsuttogta a kívánságát, az bizony szempillantás alatt teljesült!
Az egész még akkor kezdődött, amikor a csodatermő fa első kis hajtása kibújt a föld alól és szétnézett a domboldalon.
– Így kell olvasni! Ezt úgy hívják, hogy mesekönyv – mutatott a könyvre – és ez egy mese. A mese betűkből áll, és ha valaki ismeri a betűket, akkor szépen összeolvassa őket, tehát olvas.
És aki tud olvasni, az nagyon sok érdekes történetet olvashat ilyen könyvekből.
– Óóóóó ez nagyon érdekes! – csodálkoztak a kis állatok. – És Bagoly Béla te hol tanultál olvasni?
– Engem Anyukám tanított, aki fiatal korában a faluban lakott. – válaszolta a bagoly.
– Engem pedig az én manóanyukám tanított olvasni, akit a 100 éves erdei remete tanított meg, amikor még itt élt velünk az erdőben – lépett oda hozzájuk Manóanyu – Ha ti is szeretnétek megtanulni, akkor szívesen látunk benneteket az erdei iskolában!
– Az nagyszerű lenne, ha tudnánk mi is olvasni – ábrándozott Nyuszi Rita.
– Olvashatnánk mi is meséket– tette hozzá ­Sün Teri.
– Manóanyu, igazán felvennél bennünket az iskolába? – kérdezte reménykedve a mókus.
– Hát persze, hiszen nektek, és a kismanóknak csináljuk az iskolát! – nevetett Manóanyu és már előre örült, milyen lelkes kis iskolásai lesznek.
Másnap reggel, amikor Tinka felébredt, még sötét volt. Furcsállotta is a manólány, mert hallotta, hogy a szülei a tisztáson beszélgetnek.
– Nagyon korán keltek ma a szüleim – gondolta magában – de ez milyen hang, amint kintről hallok? Nem ismerte fel a zajt, ezért odament az ablakhoz és kinézett rajta. A tisztáson fehér pihék potyogtak az égből, fehérek voltak a fák ágai, Manóanyu kabátja, a repülő seprű, a pad és az asztal is! Manóapu pedig a nagylapáttal tisztította meg a tisztást a pihéktől.
– Ó…..ez biztosan az a hó, amiről a könyvben olvastam! Hát ezért van még ilyen szürke sötétség, mert esik a hó! – Gyorsan felébresztette Minit és Mikit is.
– Zöld manók, odanézzetek mi történik odakint! – kiáltotta és az ajtóhoz szaladt.
– Manóanyu, ez a hóesés? – kérdezte, amikor kinyitotta a bejárati ajtót.
– Ez bizony, jól megeredt, mintha el sem akarna állni – nevetett Manóanyu – Ha Manóapu nem szórná el, már betakarta volna a padot, de talán az asztalt is.
– Milyen gyönyörű – nézte a hóesés Tinka csodálkozva – Annál is szebb, mint aminek elképzeltem. És milyen érdekes, a tenyeremben gyorsan elolvad, de a fákon, az asztalon, a kabátodon megmarad.
– Igen, mert a tenyered jó meleg, ott elolvad a hó, de a föld, a pad, hidegebb és ott megmarad.
– Nézd, ott a tisztás szélén, ahol Manóapu nem szórta még el, milyen magas már! – mondta izgatottan Tinka. – Ellepi a padot, ellepi a seprűt, ellepi a Tinkát, felér a fák tetejéig! – ujjongott, és boldogan szaladt ki a hóesésbe.
– Bizony, jó sok esett már, el is kelne egy kis segítség – pihent meg a lapátra támaszkodva Manóapu – Mit szólnátok hozzá, építenénk belőle hóembert?
– Hóembeeeeerrrrt? Az meg milyen? – nevetett Tinka.
– Mi sem tudjuk, mi az a hóember – tette hozzá a két zöld manógyerek.
– Majd hamarosan meglátjátok, vegyetek fel sapkát, sálat, kesztyűt, és már kezdhetjük is a munkát! –
– Rendben, rögtön itt vagyunk! – felelte Tinka, és szaladtak felöltözni a manóházba. Talán még sosem öltözködött fel ilyen gyorsan a manólány, mint ezen a reggelen. Miután elkészült Mininek és Mikinek is keresett gyorsan sapkát, sálat, és kesztyűt, segített nekik felöltözni, és már mentek is a tisztásra.
– Tinka, vigyétek magatokkal ezt a sárgarépát is – nyújtott felé Manóanyu egy jól megtermett répát.
– Répát? Azt meg minek? – kérdezte csodálkozva Tinka.
– Majd meglátod! – mosolygott Manóanyu.
– Manóapu itt vagyunk, kezdhetjük a hóember építést! – Tinka oda akart szaladni Manóapuhoz, de elcsúszott a hóban!
– Jaj, ez mennyire csúszik! – kiáltott fel meglepetten.
– Bizony vigyázzatok, óvatosan lépkedjetek! – kérte Manóapu – Akkor lássunk munkához. Csináljunk egy jó nagy hógolyót, gyúrjuk össze jó keményre a havat, aztán görgessük a hóban, így még nagyobb lesz. Kész is van. Most csináljuk egy kisebbet, aztán majd egy még kisebbet. –
– Hú ez a hóember építés jó fárasztó dolog – mondta Tinka és leült a kerti padra.
– Igen, már teljesen kimelegedtem – válaszolta Mini.
– Én pedig megéheztem – tette hozzá Miki.
– Hamarosan elkészülünk, nézzétek csak! Most a nagy golyó tetejére teszem a kisebbet, arra pedig a még kisebbet. Na, hogy tetszik? –
– Hát jó köpcös hóember lett – kacagott Tinka.
– Most szükségünk lenne néhány dologra. Elsőként egy sárgarépa kellene az orrának –
– Itt van! Manóanyu a kezembe nyomta mielőtt kijöttem a házból, de én nem tudtam, miért kell kihoznom a répát. Most már értem – kuncogott Tinka.
– Aztán kéne két toboz a szemének. Mini, Miki, szaladjatok a fáskamrába, hozzatok tobozokat! Tinka te pedig add ide a seprűt, a kezének –
– A seprűt??? A repülő seprűt? És mi lesz, ha kitalálja a hóember a varázsigét, és elrepül a seprűvel? – kérdezte ijedten Tinka.
– A hóember nem tud ráülni a seprűre, meg különben sem bírná el a seprű, ne aggódj – válaszolta Manóapu nevetve. – Na, készen is van, hogy tetszik?
– Nagyon tetszik, szólok Manóanyunak is, hogy nézze meg! – és már szaladt is a ház felé. Pontosabban csak szaladt volna, de inkább tipegett, mert nagyon csúszott a hó.