10. Erdei iskola - Skolik Ágnes oldala

Már esteledett, amire a manók és az erdei állatok végeztek a munkával. Tinkáék hazaindultak, és arról beszélgettek, hogy milyen szerencse, hogy az őzikét észrevette a róka a gödörben, és a segítségére sietett.
– Szomorú dolog, hogy az emberek ilyen gonoszak, és vermet ásnak az állatoknak – morogta Manóapu.
– De ugye nem minden ember ilyen gonosz? – kérdezte reménykedve Tinka.
– Persze, hogy nem. Sok ember segít az erdei állatoknak, télen hoznak nekik eleséget az erdőbe, kitisztítják a patakmedret, hogy tudjanak inni az állatok, és ha egy erdei állat megbetegszik vagy bajba kerül, akkor segítenek rajta.
Így beszélgettek és közben már haza is értek a manólakhoz. Elmesélték Manóanyunak, hogy mi történt, megvacsoráztak, és lefeküdtek aludni.
Tinka nagyon fáradt volt és egy szempillantás alatt elaludt.
Álmában a városban járt, ahol a gyerekek megmutatták neki az iskolát. Vagyis csak megmutatták volna, de még mielőtt bementek volna az épületbe, Tinka felébredt.
– Ó Manóanyu olyan érdekeset álmodtam. Vagyis csak majdnem – nyújtózkodott az avartakarója alatt a manólány – A városban voltam, a gyerekek meg akarták mutatni az iskolát, ahol tanulnak, de sajnos felébredtem. Így nem tudta meg, milyen belülről az iskola.
– Én pedig tudod min gondolkodtam most reggel? – kérdezte Manóanyu – Azon, hogy az erdei állatgyerekeknek és manógyerekeknek is milyen jó lenne egy hely, ahol tudnának tanulni írni, olvasni és mindenfélét.
– Az bizony szuper lenne! – lelkendezett Tinka – akár te is lehetnél a tanító néni, hiszen olyan okos vagy és sok mindenhez értesz.
– Hm, gondolkodom a dolgon – válaszolta Manóanyu, majd fogta a seprűt és seperni kezdett a manólak előtti tisztáson. Ahogy sepregetett, egyfolytában az erdei iskola járt az eszében. Milyen jó is lenne, ha sikerülne véghezvinni.
– Csakhogy nincsenek könyvek és füzetek. Írószerek sem, és hely sem az iskolának. Hova ültetnék le annyi sok erdei állatkát és manógyereket? – morfondírozott Manóanyu.
Ahogy gondolkodott, a tekintete a seprűre tévedt.
– Elmegyek a városba, és az emberektől kérek tanácsot – döntötte el, és már fel is pattant a seprűre. Kimondta a varázsigét, a seprű felemelkedett, és egyenesen a város felé repült.
Manóanyu Péterékhez repült, mert az ő anyukája tanítónő a városi iskolában. Gondolta, ő biztosan tud majd segíteni neki.
Amikor becsengetett, Péter anyukája nyitott ajtót. Nagyon meglepődött, amikor meglátta Manóanyut, de örült is neki nagyon.
– Kedves Manóanyu, de örülök neked! Mi járatban vagy a városban?
– Nagyon nagy terveim vannak, nem is tudom, hogyan kezdjek bele a történetbe. Iskolát szeretnék alapítani, az erdei állatoknak és a manógyerekeknek – mondta izgatottan Manóanyu.
– Hű ez nagyon jó ötlet – lelkesedett Péter anyukája – Mindenben segíteni fogok, amiben csak tudok – ígérte meg, és rögtön neki is álltak tervezgetni az erdei iskolát.

Ezalatt Tinka a szobában olvasgatott, fel sem tűnt neki, hogy Manóanyu elrepült a seprűvel.
Később kiment a konyhába, és látta, hogy a reggelihez használt edények még az asztalok vannak. A tisztáson ott egy kupac falevél összesöpörve. Manóanyu pedig sehol.
– Manóanyu, merre vagy? – kiáltott Tinka, de senki nem felelt.
– Hova tűnt az anyukád? ¬ kérdezte Szarka Tóni.
– Talán boltba ment? – vetette fel Sün Teri.
– Vagy beleesett egy verembe? – nézett körül Borz Benő.
– Gyerünk, keressük meg! – ajánlotta Róka Bandi. Már majdnem felkerekedtek, amikor Manóanyu megjelent a seprűn repülve a tisztás felett.
– Itt vagyok, itt vagyok, csak körülnéztem kicsit az erdő felett! – kiáltott le Manóanyu a magasból.
– Jaj de jó, már megijedtünk, hogy elvesztél! – nevetett megkönnyebbülten Őz Tünde.
– Minden rendben van, nem vesztem el – kacagott Manóanyu.
– Jól van, akkor menjünk a dolgunkra – vetette fel Szarka Tóni.
Az állatok szétszéledtek, Tinka és Manaónyu pedig ott maradt a tisztáson.
– Ne mond el senkinek, de a városban voltam – súgta Manóanyu Tinkának.
– A városban? Mit csináltál a városban? – kerekedett ki Tinka szeme.
– Péter anyukájával beszélgettünk az erdei iskoláról, de ez még titok – suttogta Manóanyu
– Juj de izgalmas, szeretem a titkokat! – kuncogott Tinka.
– Majd este, ha Manóapu itthon lesz, elmesélem, hogy mit tudtam meg a városban az iskoláról. Aztán meglátjuk, ő mit szól a terveimhez.
– Rendben Manóanyu, nagyon kíváncsi vagyok – mosolygott Tinka.
Este aztán összeült a nagy manó kupaktanács és meg hányták – vetették az erdei iskola alapításának ügyét.
Manóanyu elmesélte, amit a városban megtudott, Manóapunak rengeteg kérdése volt, Tinka pedig csak fülelt, figyelt, gondolkodott, terveket szőtt, és már látta maga előtt a tisztáson ücsörgő állatokat és manókat az erdei iskola első óráján.
Amikor lefeküdt, akkor is az erdei iskola járt a fejében, alig tudott elaludni miatta.
A szülei még egy darabig beszélgettek az iskoláról, aztán ők is lefeküdtek.
Másnap reggel Tinka álmosan csoszogott ki a szobájából.
– Jó reggelt, remélem jól aludtál, és nem álmodtál megint a városi iskoláról? – kérdezte tőle Manóanyu miközben a reggelit készítette neki.
– Nem, nem álmodtam a városi iskoláról – válaszolta nevetve Tinka – az erdei iskoláról álmodtam.
– Ma eljönnek hozzánk Péterék, és minden kérdésünkre választ fogunk kapni a tanító nénitől. Rohanok is, készítek nekik egy kis harapnivalót, amire ideérnek – mondta Manóanyu és elviharzott az erdei szeder bokrok irányába.